És megint egy kihívás ( funfic)

Carlisle igazán büszke volt rám, azt hiszem. Visszafogtam magam, és igyekeztem még ha a magam módján is, de diplomatikus maradni. Még én is csodálkoztam azon, hogy tudom így is kezelni a helyzetet, de hát jó pap is holtig tanul, vagy mi a szösz, nekem meg ugye van időm bőven a tanulásra. Na igen, a halhatatlanságnak megvannak a maga előnyei...

Rosalie folyamatosan ugratott, hogy féltékeny vagyok rá..én pedig nem szándékoztam cáfolni ezt, mindig szerettem, ha tudja, hogy mit is jelent számomra valójában! Én pedig minden éjjel bizonyítottam neki olhatatlan , lángoló szerelmemet iránta, amit vad vágyakozással viszonzott Ő is!

Nem mondom, hogy várom a következő esküvőnket, mert azért ezek az alkalmak inkább Rosaliem kedvencei voltak, bár be kell vallanom, hogy ez a legutóbbi kifejezeten kedvemre való volt, már csak a sziget és az ott töltött idő miatt is. Na meg így ,meghitten, hogy Apám adott össze minket, még ha nem is hivatalosan, a legszebb esküvőnk volt amit valaha végigcsináltunk. Na meg a lényeg, hogy Carlisle gyorsan összeadott minket és nem kellett mindenféle csöpögős romantikázós idióta szöveget végighallgatni, ami a mi estünkben nem is mérvadó... Főleg ez a halál el nem választ duma.. na az külön vicces nekem legalábbis. Rosalie szerette ezeket,ettől kicsit mindig emberibbnek érezhette magát, mégha egyetlen napra is, de ilyenkor emberi mivoltunk visszatért.

Most viszont visszatérünk a hétköznapokba és a mindennapi kihívásokhoz. Jasper még mindig nem kezelte teljesen könnyen az emberekkel való érintkezést, ami miatt állandó felügyeletet igényelt, nehogy hibázzon és bajba kerüljön vagy neadjisten az egész családot bajba sodorja. Alice féltő szeretettel őrizte minden mozdulatát, amiért Jazz hálás is volt neki. Most viszont új kihívással álltunk szemben....
Alice egy látomásában még több újszülött vámpírt látott, de sajnos azt nem látta, hogy ki tette őket azzá... ez rossz omen! Jazz igykezett megnyugtatni minket, de Alice-t nem tudta.

Szerintem Alice nem mondott elmindent, valami titkot sejtettem, valami olyasmit amit vagy egyedül akart megoldani, vagy nagyon sokkoló lett volna számunkra..de majd valahogy megpróbálom Edward segítségével kideríteni, hogy mi anyugtalansága oka. Alice hihetetlen jó volt abban, hoygian terelje el a gondolatait úgy, hogy még foszlányok se osonjanak ki a fejéből. De ha mindketten rászállunk, akkor talán megtörik és együtt biztos vagyok benne, hpogy többre jutunk a problémamegoldásban majd, ezt csak Alice nem gondolta így, Ed meg szerencsére most nagyon is partner volt a „kihallgatásban”.

Alice-t faggatni kezdem és Ed addig a távolból Alice gondolatait füszkészi majd amit kicsit piszok dolognak tartottunk mindketten, főleg, hogy egy családtagunkkal csináljuk, de a cél érdekében muszály volt.
De Alice-t sem volt könnyű átejteni, mert előre látta tervünket..megelőzött minket...

-Alice, kérdeznék valamit tőled. – kezdtem bele a mondókámba.

-Ez a látomás, hogyan is volt? Mit láttál, pontosan? Sztem kifelejtettél valami részletet...- próbáltam nem túl finoman a lényegre célozni, és ezzel ebben a pillanatban éppen elkaptam a lényeget azt hiszem, mert Alice arca elkomorult és a vallomása már szinte ordítva menekült volna belőle.

-Emmett, nem kell a körítés, láttam, hogy Ed figyeli most a gondolataimat, inkább elmondom amit tudni akartok. Rendben? – kezdte, és tulajdonképpen nem is voltam meglepve. De folytatta.

- Én... Jasper...- habozott. – de folytatta, mert meg akart könnyebülni, és tulajdonképpen Ed „hallgatózására” már nem is lett volna, szükség, de azért nem ártott biztosra menni.

-Nos...az újszülöttek, sokan vannak, és elvadultak... senki nem felügyeli Őket és aki átváltoztatta a csapatot, azonnal el is hagyta Őket. De nem is ez a lényeg...Ez a vámpír, harcolt Jazz-el, és most meg akarja Ölni, mindenkit megöl aki elhagyta valaha, erre használja majd az újszülötteket is.- vallotta be Alice, joggal aggódva és Jaspert féltve.

Megértettem ebben a pillanatban, én is meg akarnám menteni Rosaliet ebben a helyzetben, de a család segítsége nélkül nem sokra menne.

-Alice, beszélned kell Carlisle-al és Edwarddal is! Csak együtt megyünk valamire! - kezdtem osztani neki a tanácsokat okosan.

-Na és Jazzel is beszélned kell, de el ne engedd egyedül, ismerem! Mondd meg neki, hogy velem gyűlik meg a baja, ha lépni merélszel nélkülünk egyetlen lépést is! Értve vagyok?? – dörmögtem határozottan.

A látogatók.... ( funfic)

Hetek teltek el....Nem akaródzott a szigetről hazamennem... de lassan ideje volt csatlakoznunk a családunkhoz, mert Alice egyre gyakrabban zaklatott minket telefonon.
Hiányoztunk nekik.
Tulajdonképpen Ők is nekem, meg Rosenak, de imádtam ezeket a kettesben eltöltött időket!
Észre sem vettem, és majd egy hónapja voltunk távol a családunktól.

Hazaérkezésünk örömére el is mentem Edward, Carlisle és Jazz társaságában vadászni egyet, mert a közös mókázás is hiányzott azért. Ez ma kanbuli volt..
Esmé nevetett is amikor ezt megjegyeztem, hogy ma mézvadászatra megyünk..ahol sok a méz, ott sok a "töltött" medve.
Persze mindenki kedvence az "étlapra" került ma, és a legkülönfélébb bemutatókkal igyekeztünk szórakoztatni egymást is.
Jó mulatság, volt, de valamiért rajtam nevettek a legtöbbet, főleg amikor boxmeccst igyekeztem medve pajtinkkal eljátszani..csak a medve nem nevetett, habár ha jól belegondolok, lehet, hogy Ő is nevetett, mert a fogsora állandóan kilátszott.
A lényeg az volt, hogy mindenki jól szórakozzon és jól is lakjon.
A medvén és a többi áldozati állaton kívűl ez sikerült is mindenkinek.

Este a lányok indultak el csajbulira..de Ők nem mentek olyan messzire mint mi.
Különösen azért sem, mert Alice látomásában megjelent 4 ismeretlen vámpír.
Nem tartottunk tőlük, csak nem szerettük volna ha a mi környékünkön vadásznak, már csak azért sem mert szerettük ezt a környéket, és semmi kedvünk nem volt idő előztt elköltözni innen.Nem kellett a bonyodalom...

Amikor a lányok hazaértek, Alice azonnal megkeresett minket.
-Pár órán belül ideérnek, de vadászni akarnak .-mondta Alice ijedten.
-Majd én "meggyőzöm Őket, hogy nem kéne..- vigyorogtam és mindenki tudta jól, hogy milyen módon fogok érvelni.
Emmett Cullen módon, mondjuk atomjaira szedem az egyiket, vagy mindegyiket?Még nem is tudom.. és majd rögtön nem akar senki vadászgatni errefelé, legalább is nem emberre..tervezgetni kezdtem magamban már a módszereimet...
Edward oldalba bökött.

-Emmett, mi lesz az ész érvekkel?- kérdezte félmosollyal tőlem, és a válaszom sem lepte meg..
- Azt meghagyom neked és Carlislenak.- vigyorogtam és Jasperre kacsintottam, aki tudtam, hogy szintén benne lesz a bulimban.
Jazz legalább annyira vigyorgott mint én, és tényleg jól jött hogy végre történik is valami.

-Két ész érv, és két kemény meggyőző erő, elég hatásos lesz, szerintem. - és az önelégült vigyor csak nem akart lehervadni a képemről, ráadásul Rose is egészen felhevült, a szemében láttam ahogy elképzelte a harcunkat, az ilyesmitől mindig beindult..én meg Tőle.. ördögi kör.. szerencsére!
Így már duplán járt az agyam, egyrészről, hogy hogya fogom kicsinálni az idegeneket, ha nem hajlanak a szép szóra.. és Rosalieval ezután következő éjszakról is elindult bennem a fantáziálás...
Edvard már nem bírta röhögés nélkül.

-Emm, Te még most is csak..- de nem fejezte be a mondatot, volt annyira úriember.
De a nevetést nem tudta abbahagyni.

- Nem szállnál ki a fejemből? Vagy tudod mit, maradj, és tanulj Öcsi....! - vigyorogtam bele a képébe.
Akkor kicsit alábbhagyott a mosolyával.
-Nah, ezt megbeszéltük, ugye?- és elindultam az ajtó felé, hogy „illőmód” várhassuk vendégeinket..
Esme és Rose követett.
- Na neee, ne ne ne, ti maradtok, ez férfimunka...- és megpróbáltam visszatessékelni Őket, de nem nagyon hallgattak rám..ez a Cullen család jellegzetes makacssága volt..
-Végül is, kellenek nézők is- mondtam és Rosaliera kacsintottam, aki viszont szemmel láthatóan nem díjjazta a tréfámat most.
-Ha nézni akarlak akkor kikötözlek valahová és úgy nézlek..-vágott vissza Rose, és Esme meg Alice összemosolyogtak.
Na azért jó lenne, nem az összes jóhálószobatitkunkat kifecsegni.. gondoltam, de inkább csak megrántottam a válam.

Alice megint látott valamit.

-A La Push felé tartanak, oda nem mehetünk, de nem szabad arra engednünk Őket! - kiáltott fel Alice.
-Mennyi időnk van? -és csak reméltem, hogy elég ahhoz, hogy megállítsuk Őket a határvonal előtt még...
-Nem sok, pár perc talán...-bizonytalankodott Alice, de nem várthattam tovább,és szerencsére ezt nem csak én gondoltam így, mert Edward mint a leggyorsabb közülünk nekilódult, és mi Jazzel igyekeztünk tartani a lépést vele..több kevesebb sikerrel...

Időben érkeztünk.

A helyzet fura volt, mert csak hárman voltak..Hol lehet a negyedik?
De akkor megjelent a negyedik vámpír is.. Lassabb volt a többieknél, mert sebesült volt..
Ezek szerint harcoltak mostanában, négy férfi volt, és nem tűntek újszülöttnek.
Talán elég lesz ha Carlisle és Edward megpróbálja meggyőzni Őket, de ha mégsem, akkor könnyűszerrel elintézzük Őket.
Carlisle előrelépett, és vele egy fél lépést Edward is.

-Üdvözöllek titeket, Carlisle vagyok, Ők itt a családom.

A legkissebb közülük szintén előrelépett.

- A nevem Ernest, Ők a társaim, Victor, Augustin és Christian.
Mi célból vagytok itt? Mik a szándékaitok? - kérdezte hangjában némi bizonytalansággal.

-Nos, nekünk állandó szálláshelyünk van a környéken, és ez itt a mi vadászterületünk. jelezni szerettük volna csupán nektek,
hogy nem szeretnénk bajt, így jobb ha elmentek, és tiszteletben tartjátok a területünket.- felelte a legnagyobb nyugalommal a hangjában Carlisle.
Kezdtem sajnálni, hogy ilyen meggyőző tud lenni Carlisle,és bosszanott kicsit, hogy könnyedén lelombozta harci kedvemet, és tönkretette a játékomat. Marad az esti móka Rosalieval...
Az idegenek megkönnyebbülten sóhajtottak fel és Ernest ismét megszólalt.

-Értem. Amennyiben ez a helyzet, akkor természetesen odébbállunk, nem szeretnénk harcolni veletek, már így is elvesztettük 2 társunkat egy harcban, és van egy sebesültünk is.
Hamar rendbejön, de nem tenne jót még egy harc neki sem, és mi nem ellenséges szándékkal vagyunk itt.

-Örülök. - mondta Carlisle, majd folytatta. - Kikkel harcoltatok? ha gondoljátok, szívesen vendégül látlak titeket a házamban, hogy rendbehozhassátok magatokat, azután pedig elkísérünk titeket a vadászterületünk szélére, hogy mindenki a maga útját játhassa.
Ernest szemében bizalom gyűlt,és udvariasan megköszönte a szíves látást.

- Köszönjük, ez bizony nagyon ránk férne.- Hajnalban tovább is indulnánk . Akik ránktámadtak, ismeretelenek voltak, és valószínűleg újszülöttek, de már nem élnek.
Nem kell aggódnotok emiatt. - nyugtatta meg családunk jelenlévő tagjait Ernest.

Indulhatunk is.-mondta Carlisle és hazakísértük vendégeinket.

A lányok otthon vártak minket Carlisle utasítására, és mivel Alice addigra már látta a végkimenetelét a találkozásnak, így Ő is nyugodtan ült izgága kis fenekén.
Vendégeint tátott szájjal néztek körül, és nehezen hitték el amit látnak.
-Hihetetlen, hogy így éltek, hogyan tudtok..?-Kérdezősködött az eddig némának tűnő Augustin.
Christian miközben tátott szájjal nézelődött, az Én Rosaliemat is tátott szájjal bámulta. tetszett is meg nem is, büszke volt a a feleségemre, de ideje volt tudatosítanom abban a kis majomban, hogy a férje két centire áll tőle, és nem fog kétszer szólni, mielőtt széttépi...

-Bemutatom Rosaliet, a feleségemet.- és a feleségem szót különösen kihangsúlyozva ejtettem. Rose kuncogni kezdett.. tetszett neki a féltékenységem.
Na megállj csak, gondoltam, ezért még este számolunk! De igazából csak vigyorogtam önelégülten, láttam az éjszakai "dorgálásomat" lelki szemeimmel, de most sajnos vissza kellett térnem a valóságba.

-Ő Alice, Jasper felesége, és Esme pedig Carlisle hitvese, így vagyunk mi egy család!.- igyekeztem a család szót úgy kiemelni, hogy szemernyi kétely ne maradhasson bennük semmilyen téren sem.
De úgy láttam nagyon is értenek a szóból, és tényleg semmilyen ellenséges szándék nincs bennük. Ez egyrészről jó volt, hiszem a családunk biztonságban volt, de másrészről a móka elmaradt, emiatt elkenődtem kicsit. de sebaj, majd valahogyan egyszer kárpótolom magam..

Emmett és Rosalie egy esküvője 1. rész ( Funfic)

Ma megint jó napom lesz, gondoltam..
Rosalie már korábban közölte, hogy szeretne elutazni velem egy kis időre , szüksége van eg kis időre velem kettesben..
- Carlisle már el is intézte az iskolai igazolásainkat.- mondta, és cinkosan kacsintva csapott a hátsómra.
Kezdtem örülni, és sejteni, hogy nagyon-nagyon kellemes napokállnak előttünk....

-Értettem! -feleltem katonásan, de vissza kellett fognom magam, megígértünk Esmének, hogy itthon nem rombolunk többet.

Előre dörzsöltem a tenyerem...
Rose megint meglepett, mert kibérelt meglepetésnek egy kis szigetet.

- Sátorozni fogunk..-mondta és szándékosasan nyitva felejtette mondata végét, hogy biztosan tudhassam mire is akar célozni.

-Ahogy akarod Drágám! - hangsúlyoztam jólnevelt férjeként egyhe iróniával a hangomban, és közben megcsókóltam a nyakán, úgy ahogy Ő szerette, ahogy még kívánatosabbá vált számomra a sóhaja után.... amiból tudhatta hogy az ötlete, nem hogy elnyerte a tetszésemet, hanem kifejezetten türelmetlenül várom már hogy ne kelljen vágyainkat korlátok közé szorítani...

-Mikor indulnunk? - türelmetlenkedtem kisgyermek módjára, miközben a testem nagyon is férfi módra reagált arra ahogyan Rose hozzámsimult és lágyan a fülembe suttogott..- Most! -
- Ahh..- csak ennyi hang jött ki a torkomon, Rose mindig és mindig ugyanazt a szenvedélyt ébresztette fel bennem, amit évtizedekkel ezelőt...egyszeriben ellenállhatatlan és leküzdhetetlen vágyat éreztem arra hogy azonnal belefeledkezhessek gyönyörű testébe és kéjes vágyainkat kielégítve, magamévá tegyem..de Rose megint meglepett...
- Hamarosan, hamarosan szerelmem! - és incselkedve mosolygott rám és kiviharzott a szobából, tudván, hogy ezzel csak még jobban megőrjít engem!
Szokás szerint benne voltam a játékban!
Imádtam amikor játszadozott velem, hiszem tudtam, hogy csak azért teszi ezt , hogy az örömünket a vágyainkkal felfokozza és a kielégülés még gyönyörtelibb lehessen mindkettőnk számára... pokoli jól csinálta! Mindent pokoli jól csinált!
Igazi nő volt! A nagybetűs NŐ! Az egyetlen Nő aki megérintett, aki elrabolta dobogni képtelen szívemet, de felhevítve való létezésemet minden pillanatban!

Alice mosolygott amikor a folyosóra léptem és tudtam, előre látta hogy mire készününk.

- Hugi, Ti is elutazhatnátok Jazzel egy időre, jót tenne nektek is egy kis "kiruccanás"...- és közben rákacsintva jeleztem, hogy az utazás a kissebbik része a dolognak ami számít ...

Alice már nem mosolygott, hanem hangosan nevetett!
Jazz is előkerült lassan Alice trillázó kacagására.
Most még Jazz is megszólalt, Edward féle agyturkász módon...
-Nekünk is el kéne utaznunk Kedvesem, nem gondolod?- kérdezte Jazz Alicetól, de ekkor már olyan röhögésben törtem ki , hogy az egész családom előkeveredett a ricsajra amit csaptam.

Edward, nem kérdezett, csak mosolygott rajtunk és a gondoltatainkon. Az enyémen biztosan...

Esme és Carlisle összeölelkezve jöttek ki a szobájukból, és örömmel látták, hogy minden családtagjuk boldog és elégedett.
- Szeretem amikor ilyen érzelmek uralkodnak a házban! - szólalt meg a családi szórakozás közepette Jasper.
-Hiányozni fogtok, érezzétek jól magatokat! - És így mindenkitől el is köszönhettünk.


Az utazás említésre sem méltó, megszoktuk már, és nem is ez volt a lényeg sohasem.
De a sziget! Na az már volt valami!
Gyönyörű hófehér homokos parttól nem messze buja kusza növényzet és égig nyúló pálmafák nyújtottak hűvös menedéket..és a víz, kellemesen hűvös és számunkra tökéletesen ideális..
A sátor..az meg ..Rose kitett magáért!
Nem tudom mennyi idejébe került ezt megszervezni, de még egy ok volt amiért jobban imádhattam!
leírhatatlan volt!
Luxussátor volt, Hófehér vászon, és olyan tágas, hogy az egész családunk kényelmesen elfért volna benne!
Paravánok alkották a válaszfalakat hangulatosan és a legextrább kényelmi eszközökkel volt felszerelve. Eképedve néztem Rosaliera...

Ő élvezte a meglepettségemet, és halkan szólt csak.
- Boldog házassági évfordulót! - csókolta ajkamra szavait, és mire feleszmélhettem volna már el is tűnt az egyik paraván mögé..
- Nem leshetsz! - Szólt rám színlelt szigorúsággal.. de én szerettem a meglepetéseit, ugyhogy kivételesen szót fogadtam..
Nem kellet sokat várnom, és amit láttam az mindennél káprázatosabb volt!
Rosalie egy menyasszonyi ruhában állt előttem, és tudtam, ez egy újabb esküvőt, és au utazásunk magát a nászutat jelképezi.
Sajnáltam a ruhát..túl szép volt ahhoz hogy csak percekig "éljen" de nem volt választása...

Ekkor megjelent az egész családom. Eklépedtem, és nem jutottam szóhoz, hogy mindenki tudott erről, hogy mindenki nekem akart örömet okozni ezzel.. Majdnem meg is hatódtam, de ez helyett csak vigyorogtam a tőle megszokott módon, és igyekeztem felfogni és megérteni családom szeretetét!
Alice rángatott ki ebből, a pici és olykor bosszantó testvér, de most csak jót akart, hát hagytam magam elrángatni.
- Neked is át kell öltöznöd..-csacsogta, de a szemem még ekközben is Rosalien pihent..nem tudtam elvonni a tekiktetemet sugárzó szépségéről.

Olyan gyorsan öltöztem amilyen gyorsan csak tudtam, és előre láttam hogy a vetközésem még gyorsabb lesz még ennél is..

Percek teltek csak el, és én gyönyörű arám mellett álltam, kézenfogva, és Carlisle már azon ténykedett hogy újra összeadhasson minket.
Külön megtisztelő volt számomra, hogy Carlisle adott ma össze minket, mert Apám csak még jobban beteljesítette a boldogságomat ezzel.
Csak a családom és senki más!
Rosalie tudta hogy ez boldoggá tesz, mindenkinél jobban ismert engem.
A szertartás végeztével sokadszorra, de semmiképpen sem unottam, hanem nagyon is úgy gratulált nekünk családunk, mintha az első és egyetlen eskővön lett volna ez, és egyben el is köszöntek, hiszen tudták hogy ami most következik, ahhoz nincsen szükség szem és fül tanukra..

Intettünk még egy utolsót amikor a hajó elindult, majd rápillantottam gyönyörű és kacér feleségemre és a szenvedély olyan erővel uralkodott el rajtam ahogy arra nem is számíthattunk....
Chippendale fiú mozdulattal téptem le magaról a ruhámat, ami látszólag is, és érezhetően egy szempillantás alatt felkorbácsolta Roseban a vágyait..
Rosalie az én vágyakozó sóhajaimtól olyan szenvedéllyen vetette rám magát, hogy a part alján kötöttünk ki és semmi és senki nem volt aki álomszép ruháját megmenthette volna...
Ezek a csókok vadabbak voltak mint valaha..az érintések erőszakosabbak és ellentmondást nem tűrőek..
Mindennél jobban kívántam Őt!
Nem tudom, hogyan keveredtünk a vízbe..de nem is számított, hiszen nem volt szükségünk arra, hogy lélegezzünk..és torkunkból felszabaduló ösztönös nyögéseinket a víz jobban el is nyomta...
Ujjaim vadul markolták derekát, és erősen szorították testemhez festménybe illő alakját..
Üvöltöttem a gyönyörtől..nem bírtam fékezni magam...
Ebbe egy ember már régen belehalt volna!
Egyetlen pillanatig úgy éreztem, mintha még a szívem is megdobbant volna, de az agyam tudta, hogy ez nem lehetséges, mégis Rosalie mindent visszaadott nekem amit elveszteni véltem korábban...de bármit is vesztettem, sokkal többet nyertem. Csak rá volt szükségem, örökké csak Ő kellett!

Szavazás - 2.rész

- Nem! – felelte Rosalie, ami egyáltalán nem is lepett meg sem engem sem a többieket, de nem hagyatkozott egy szavas válaszra, folytatta...

- Hadd magyarázzam meg! Nem akarom, hogy azt hidd, hogy nem akarom, hogy a testvérem légy. Csak arról van szó, hogy ...ez nem az az élet amit magamnak választottam volna. Bár lett volna valaki, aki annak idején ellenem szavaz, ha lett volna választásom... - fejezte be monológját Rosalie.

Bella egy bólintással tudomásul vette a dolgot, de azért némi megnyugvást véltem felfedeni az arcán, hogy nem a személye ellen van kifogása az én Angyalomnak. Mi tagadás, szerintem mindannyian örültünk ennek egyetlen pillanatig, aztán visszatértünk a valóságba.

Bella rám nézett kérdőn. Elvigyorogtam magam és már válazoltam is a fel sem tett kérdésére.

- A pokolba is, hát persze, hogy akarom! Majd másképp törünk borsot Dimitrij orra alá! –vigyorogtam tovább és egy pár pillanatig el is kalandoztak a gondolataim, hogy hogyan is lehetne kibabrálni majd a Volturival....

Bellának a kibabrálós gondolatsorom nem annyira tetszett, és ehhez nem kellett gondolatolvasónak lennem. Bosszús arckifejezése minden gondolatát elárulta. Ő éppen a családot akarja megvédeni többek között én meg már egy kis számomra mókának számító apró kis bosszún töröm az agyam helyét.. jólvan, belátom kicsit odébb lesz ez még, most a jelen a fontos és a család. Bella Esme felé fordult.

- Igen! Hát persze Bella! Én már most is gyermekemként , családtagként gondolok rád. – mondta anyám, miközben legalább akkora szeretettel nézett Bellára, mit ahogy bármelyikünkre szokott.

- Köszönöm Esme! – motyogta kissé zavartan Bella.

Carlisle következett. Bella arca elkomorult issé, mintha attól félt volna, hogy carlisle nem akarja őt a családba, holott ez annyira magáól érthetődő volt, mint semmi más, de Bella sohasem úgy gondolkodott mint a több ember, egyszerűen sohasem lehetett kiszámítani hogyan is fog reagálni...

Carlisle Edward felé fordult először.

- Edward... – kezdte Carlisle.

- Neeeem! – kiáltotta Ed. A düh teljesen eltorzította az arcát és a hangja is eltorzult. Nagyon nem akarta, hogy Bella átváltozzon és olyan legyen mint mi, pedig ez nagyban megkönnyítette volna az Ő kapcsolatukat is, és Bella kapcsolatát is az egész családunkkal. Én már nem szándékoztam ezerötszázhuszonnyolcadszorra elmondani ennek az átváltozásnak az előnyeit...

- Ez az egyetlen értelmes megoldás Edward! te úgy dötöttél, hogy nem akarsz Bella nélkül élni, úgyhogy nekem sincs más választásom. – próbálta meggyőzni Ed-et Carlisle, de ed ekkor sarkon frdult és kiment a szobából.

- Gondolom bella, tudod mire szavazok. – sóhajtott Carlisle, majd egy halvány mosollyal igyekezett megnyugtatni Bellát a szavazatát iletően.

Bella döbbenten és ijedten bámult még mindig Ed után, de közben beszélni kezdett.

- Köszönöm! Ez minden amit akartam. Köszönöm nektek, hogy befogadtatok magatk közé! Én is pontosan úgy érzek irántatok, mint ahoigy Ti énirántam. – az utolsó szavaknál a meghatódottságtól kezdett elcsuklani a hangja Bellának. Esme egy pillanat alatt ott termett Bella mellett, és átölelte.

Hát akkor a szavazás végére értünk. Kíváncsian néztem körül, és vártam én is hogy mi fog történni...Vajon most változtatják át Bellát? És ha igen, akkor majd Alice? Vagy Carlisle? Vagy Ed elszánja végre magát? De akkor Bella Alice felé fordult.

- Hát akkor Alice, hol akarod csinálni? – kérdezte Bella, de Alice csak nézett rá rémült szemekkel, még megszólalni sem tudott először.

- Nem! Nem! NEEEM! – kelt ki magából Ed és védelmezőn ugrott Bella elé, mindta bántani akarnánk..

- Megőrültél Bella? Teljesen elment az eszed? – rázta meg Bellát Edward.

- Öööööööö...Bella - szólt közbe Alice bizonytalanul. – Nem hinném, hogy pillanatnyilag meg tudnám tenni, én így most nem vagyok képes erre. Fel kell készülnöm...

- De megígérted! – emlékeztette Bella Alice-t az ígéretére komor és szemrehányó tekintettel.

- Tudom, de Bella, fogalmam sincsen, hogy hogyan csináljam, hogy ne öljelek meg... – folytatta Alice.

- Meg tudod csinálni, én bízom benned! – bátoította tovább Bella, de akkor Ed őrjöngeni kezdett. Alice pedig nem kicsit volt halálra rémülve a felelősségtől amit Bella rakott a vállaira most.

- Carlisle? – fordult apámhoz Bella kétségbeesetten. Ed magához húzta Bellát és az egyik kezét az álla alá helyezve finoman kényszerítette Bellát, hogy ránézzen. A tekintetével könyörgött Bellának, hogy hagyjon fel „őrült” tervével és álljon el képtelennek tartott ötletétől, de közben Carlisle nem vette most figyelembe Ed-et.

- Én meg tudom csinálni, engem nem fenyeget a veszély, hogy elveszítem az önuralmamat. –mondta nyugodtan Carlisle.

Hát nem is tudom, tényleg jobb lenne ha várnánk egy kicsit? Nem kapkodó ez az iram? Mihez kezdünk majd ha Bella apja megjelenik? A kérdések össze-vissza elkezdtek záporozni az fejemben, de azt hiszem nem voltam egyedül ezzel. Rosalie is úgy tűnt, hogy elgondolkozott, de Ő egész máson, azt hiszem inkább azon, hogy mi lett volna ha ember maradhatott volna.. Ez egy kicsit zavart engem. Általában azt hittem megbarátkozott már az életével, és hogy boldog velem...de ez most elgondolkodtatott....

Vissza kellett térnek a jelenlegi problémáinkhoz és a többit félretenni későbbre. Azok ráérnek.

- Várj egy kicsit! –fogta könyörgőre Edward.

- Semmi szükség rá, hogy most mindjárt megtörténjen a dolog. – kérlelte Bellát tovább, már nyugodtabban, szemmel láthatólag beláthatta, hogy nem sokra megy, ha dühösen támadó állásponton marad.

- Nem látom be, miért ne történhetne meg most mindjárt? - ragaszkodott Bella olyan erősen úgy az átváltoztatásához, mint Floki a lábtörlőhöz.

- Én tudnék mondani párat, ha érdekel... – felelte Ed, de tudta hogy nem nagy az érdeklődés az érveire sem most, sem máskor legalábbis Bella részéről...

- Ebben biztos voltam, de most eressz el kérlek, ez az én döntésem volt most és a családodé is, ezt ne feledd. – makacskodott kissé irónikusan Bella.

Nekem személy szerint tetszett amikor Bella így makacskodott,egészen mulatságos volt annak ellenére is, hoigy a helyzet több komolyságot kívánt volna meg, magamban, azért jókat mulattam.

Edward elengedte engedelmesen Bellát és Bella akár akarta, akár nem, elkezdte az érveit felsorolni.

- Az első, Nagyjából 2 órán belül Charlie itt fog először keresni téged és az is valószínű, hogy nem egyedül jön hanem pár rendőrrel... folytassam? – kérdezte kissé fölényes hangnemben edward, mert látta, hogy Bella igencsak elgondolkodott ezen a lehetőségen és a makacssága megtörni látszott.

Ed folytatta a mondanivalóját, és volt benne valami, persze nem fogom nyilvánosan dicsőíteni érte, de nagyon is igaza volt most!

- Ha elakarjuk kerülni a feltűnést és nem lebuktatni a családunkat, akkor el kéne halasztani az ügyet addig, amíg Bella befejezni az iskolát és elköltözik otthonról.

- Ez ésszerű javaslat szerintem is Bella. – vette védelmébe Carlisle Edward ötletét.

Bella komolyan elgondolkodott most, és belenyugvást láttam az arcán, edward nem kis megkönnyebbülésére. Kapott egy kis haladékot, ami Bella számára nagyon sok időnek tűnhetett, de nekünk csak pillanatok voltak az örökléthez képest..

- Majd még gondolkodom rajta . –adta fel mára Bella a harcot.

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most hazaviszlek mielőtt még nagyobb bajba kerülnénk Charlienál.

Bella az ajtóból visszafordult még.

- Akkor hát az érettségi után? – kérdezte Carlisletól.

- A szavamat adom erre! – nyugtatta meg apám.

- Jó, akkor most már hazavihetsz. – mondta Bella, aki csatát vesztett ma, de nem háborút.

Ed olyan gyorsan rángatta ki magával, hogy csak a porfelhőt láttuk utánnuk. Gondolom lesz miről beszélniük még, ahogyan nekem is Rosalieval, mert a kérdéseim még bennem motoszkáltak.

Esme és Alice is megkönnyebbülten vonultak vissza, Jasper amúgy sem sokat idegeskedett, inkább szerintem folyamatosan nyugtatta Ed-et, ezért is jutottunk előre talán, mert az idegbajos viselkedésével nem sokra jutott volna valószínűleg... Rosalie megnyugodott, és tovább irigyelhette még egy darabig Bella emberi mivoltát, azt amiről még lesz beszélnivalónk. Carlisle meg csak még jobban elgondolkodott, de igazából szeretett volna túllenni Ő is az egészen már.

Nos az idő nekünk dolgozik, meg egy kicsit bellának is most már, úgyhogy majd meglátjuk, a vak ember is mindig ezt mondja.

VÉGE

Szavazás I.

Most, hogy visszatértünk Forksba, valahogy minden olyan lett,mintha el sem mentünk volna innen.

Illetve Edward ugyan újra az aggódó Ed lett, d mégis egészen más mint azelőtt.

Persze nem ment minden zökkenőmentesen, hiszen Bella édesapja nem kicsit volt pipa, és ha Bella az a fajta lett volna aki simán beletörődik mindenbe akkor lazán eltiltotta volna Ed-től na meg az egész familiánktól.

De Bella, mint ismerjük, egy cseppet sem volt az a "mit gondol a környezetem és igyekszem megfelelni mindenkinek" fajta lány.

Dacosan kiállt Edward-ért és az igazáért, és nem engedett az akaratából.

Rosaliem bármennyire is nem kedvelte idáig, lassan be kellett látnia, hogy sok mindenben hasonlítanak Ő és Bella.

Még két ilyen bestiát nem ismertem soha..

Mindig elérték amit akartak, és tűzön-vízen keresztül vitték amit elterveztek.

Bár még mindig nem Bella volt Rose legkedvesebb pajtása, mégis egészen másképp állt hozá, mint idáig.

A morgások és piszkálódós megjegyzések eltűntek, de azért a távolságot még mindig becsületesen megtartotta az én Angyalom.

Edward újra a régi volt, és annál talán egy hajszálnyit oldottabb is néha, amit azért jó volt látni, hogy nem olyan folyamatosan mint aki karót nyelt..

Az egész család megnyugodott és mivel Esme visszakapta mindegyik gyerekét épségben plusz még egyet Bella személyében, így az öröm teljes volt.

Részemről is, mivel én is visszakaptam a régi életemet és a régi Rosaliemat aki annyira hiányzott már nekem!

Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy nem sokáig fog uralkodni ez a béke..

Persze azért én is tévedhetek.

Amint így méláztam, egszer csak a neveinket hallottam sorban..Ed hívott minket.

-Carlisle, Esme, Rosalie, Emmett, Alice, Jasper! - nem kiáltott, csak hívott minket.

-Isten hozott újra nálunk Bella! - mosolygott apánk.

- Mit tehetünk érted ilyen korán reggel, gondolom udvariassági látogatásnak korai ez az időpont, nem?-

Bella némán bólintott csak, majd megszólalt.

-Szeretnék valamit mebeszélni veletek, és lehetőleg úgy, hogy mindenki jelen legyen ha nem bánjátok. Ez fontos.- tette hozzá a végén nyomatékosítva, hogy tényleg fontos dologról akar beszélni velünk.

Volt egy sejtésem...

Ed arcán tisztán átszott, hogy vagy menten megpukkad a méregtől, vagy világgá szalad perceken belül..előbbit tartottam lehetségesebbnek.

Ezek szerint a témában amivel bella akar előhozakodni, nagyon nem egy véleményen lehetnek, így nem volt nehéz kitalálni, hogy Bella emberéletéről lehet szó... na de még ne igyunk előre a medve bőrére...

-Természetesen bármi is legyen, megbeszéljük, de menjünk át a másik szobába.- felelte udvarisan Carlisle.

Majd ahogy átértünk kihúzott egy széket Bella számára.

Rá-rápillantottam Rosaliemra és olyat láttam, amit eddig még soha, rámosolygott Bellára, bár az elején inkább tűnt vicsorgásnak, de a végén egész jól sikerült, mert Bella visszamosolygott rá félénken.

Ahogy mindenki beért a nappaliba, Carlisle intett a kezével Bella felé..

- Tiéd a szó Bella.-

-Nos ... - kezdett bele, de tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta.

-Gondolom alice mindent elmondott nektek, ami Volterrában történt.

-Mindent! - felelte Alice.

-Azt is ami útközben? - kérdezte Bella.

-Igen, mindent Bella. -válaszolta Alice.

-Remek! akkor mindenki mindent tud ami ehhez a döntéshez szükséges.

- Van egy problémám, vagyis problémánk. Alice megígérte a Volturinak, hogy idővel én is egy leszek közületek. Küldenek majd valakit, hogy utánnajárjon, tényleg megtörtént-e a dolog és az nem lenne jó sehogyan sem. Szóval ez így mindenkit érint aki most jelen van, mivel jobb lenne ezt elkerülni.. - majd nagy levegőt vett és folytatta - Sajnálom, hogy így alakult, de ha nem akarjátok, hogy közétek tartozzam, akkor nem fogom magam rátok erőltetni akár hajlandó Alice átváltoztatni, akár nem. - Esme meg szeretett volna szólalni, de Bella nem engedte még szóhoz jutni.

- Hadd fejezzem be kérlek! Mindannyian tudjátok, hogy én mit szeretnék. Azzal is tisztában vagyok, mi a véleménye erről Edwardnak. - Ekkor ed csak számunkra hallhatóan felszisszent, de Bella ezt nem érzékelte.

-Úgy gondolom, az a helyes, ha szavazással dől el ez a kérdés. Ha úgy harátoztok, hogy nem akartok engem, visszamegyek Olaszországba, mert azt nem engedem, hogy Ők jöjjenek ide. - most már bella számára is hallhatóan felmordult Edward. Rápillantott, majd eltökélten folytatta amibe belekezdett.

-Tehát most ezek tudatában döntsetek kérlek, hogy akarjátok-e, hogy közétek tartozzam, és hogy vámpír legyen belőlem? - egy halvány bátortalan mosollyal jelezte, hogy a lényeget elmondta, és a döntésünkre vár.

Persze Ed nem hagyta szó nélkül most sem, de meg is lepődtem volna ha szó nékül hagyja Bella makacsságát...

-Egy pillanat! Valamit még el kell mondanom, mert az a veszély amiről Bella beszélt, nem olyan veszély ami miatt túlzottan kéne aggódnunk, legalább is most jó ideig még nem...

Volt valami amire Ők nem gondoltak, ugyanis Dimitrij képessége hasonlóan nem működik Bellánál, mint ahogyan az enyém sem. - magamban kezdtem vigyorogni önelégülten, mert a Volturi mégsem olyan tökéletes mint ahogyan azt magukról gondolják..

Ed folytatta, de az én gondolataim elkalandoztak közben, és arra gondoltam, hogy milyen módon tudnék keresztbetenni Dimitrijnek és az egész Volturi klánnak. Szép kis álmodozás volt, de Edward hangja visszarángatott kis mesémből épp a lényegre.

- .... Alice látja, amikor ide akarnak majd jönni, és ha mi elrejtük Bellát, akkor nem tehetnek semmit. Kersehetik a tűt a szénakazalban! -

Na ez volt az a pillanat amikor összenéztünk Edwarddal és önelégülten vigyorogni kezdtünk.

-De téged akkor is megtalálnak..-aggódott továbbra is Bella.

- Én , vagyis mi mindannyian tudunk vigyázni magunkra. - makacskodott Ed is lassan épp annyira ahogy Bella. - na szép, zsák a foltját.

Én kénytelen voltam elismerni, hogy Ed jól kiagyalta az egészet.

- Nagyszerű terv öcsi! - nyújtottam vigyorogva neki a tenyerem egy pacsira.

-Neeem! - visitotta közbe Rose.

-Szó sem lehet róla! - kontrázott bella, majd kezdtem megrémülni, hogy a két lány elkezdett egyetérteni..mi lehet még ebből...?

-Idióták vagytok! - motyogta Alice is és Esme szemében is csak düh csillant, ahogy Edwardra nézett.

De Bella megint magához ragadta a szót.

- Rendben Edward vázolt egy másik lehetőséget. Akkor szavazzunk! - Ed-re nézett, és elsőnek kérdezte.

-Akarod, hogy csatlakozzam a családodhoz? - és bár állta Ed pillantását, az is jól látszott, hogy előre tudja a választ is.

-Igen, de nem így! Embernek kell maradnod! -felelte Keményen és eltökélten

Edward.

-Alice?- folytatta Bella.

-Igen! - na ezen nem is lepődtem meg, csak egy feleleten lepődnék meg...de kivárom azt is...

-Jasper?-

- Igen!- Jazz mennyivel könnyebb helyzetben is lenne ha nem akarná kicsit megkóstolni Bellát, erre is számítani lehetett azért. Tovább figyeltem hát.

-Rosalie?-

**********************************************************************************

Folytatás egy hét mulva, sajna 1 hétig nem leszek. addig izguljatok, de hát a folytatást úgyis mind ismeritek :)))))))))))))) sziasztok!

Békülés

Jómagam és Rosaliem a háttérből figyeltük családunkat.

Megszorítottam Rose kezét, jelezvén, hogy nem lesz semmi baj, minden jó ha a vége jó!

Hálásan nézett rám, halványan és láthatatan mosollyal.

Felkészültünk egy durvább kitörésre is, de reméltem, hogy valami enyhe dorgálással megússza majd.

Ami önző dolog tőlem, vissza akartam kapni a régi életünket is.

Hiányoztak a vidám napok, a féktelen éjszakák és az, hogy "szívhassam" Edward tesóm vérét.

De azt tudtam, hogy ez nem csak az én vágyam, hanem az egész családé!

Lassan odaértek hozzánk is és félmosollyal köszöntöttem Ed-et, Alice-t és Bellát.

Esme megszorította Ed karját és akármennyire is nem akarta hogy halljuk, a tökéletes hallásunkat nem tudtuk kizárni egy pillanatra sem...

- Fiam, Ne! -súgta Esme. -Borzasztóan szégyelli magát!

-Jól teszi! - de Ed nem törődött azzal, hogy mit hallunk meg vagy mit sem.

-Nem az Ő hibája. -súgta nyugtatólag Bella.

Ez a lány egyre nagyobb lett a szememben.

Annyira két lábbal állt a földön, amennyire embert még nem láttam.

Kezdtem teljesen megérteni Ed-et.

-Edward, kérlek, hadd próbálja megjóvátenni! - győzködte Esme még mindig Edwardot.

Sosem láttam ennyi haragot és megvetést testvérem szemében.

Fogalmam sem volt, hgy fog ebből kimászni Rose.

Nem úgy tűnt, hogy egy könnyű menet lesz...

Inkább egyszerre 50 grizzli, mint egy dühös Edward....

Némán beszálltunk a kocsiba és amint elindítottam a motort, Rose hátrafordult.

-Edward...- de Ed félbeszakította nem könnyítette meg a dolgát...

-Jó, tudom! - bökte oda nyersen.

Hát, ez nagyon nem úgy tűnik, mint egy sima megbocsájtás...

Lassan el kell gondolkodnom egy védőbeszéden azt hiszem.

-Bella.. - fordult a kis hősnőnkhöz kedvesem.

Bella arcára döbbenet ült.

Mindig tudta, hogy Rose nem kedveli, és az, hogy most hozzá fordulva remél bocsánatot, teljesen meglepte , ez a napnál is világosabb volt.

-Igen Rosalie? - válaszolt tétován és meglepetten Bella.

-Annyira de annyira sajnálom! Rettentően szégyellem magam..

-Kimondhatatlanul hálás vagyok neked, amiért olyan bátor voltál és segítettél megmenteni a bátyámat, főleg azok után amit tettem, és ahogyan veled bántam..

-Kérlek, mondd, hogy megbocsájtasz nekem!

Bella olyan zavarban volt, hogy csak na.

A helyzet komolyabb volt, mint hogy ezen mulathassak, ezért nem is tettem.

Rosaliem, az én Rosaliem őszintén remélte a megbocsájtást.

Nagyon bántotta amit tett.

Bella azt hiszem ezt egy pillanat alatt meg is értette, de Edwardon semmilyen változást nem láttam... még...

-Hát persze Rosalie - motyogta szinte félálomban Bella.

-Nem a Te hibád, volt, ha én nem ugrok le a szikláról, akkor ez az egész nem történik meg, szóval, persze hogy megbocsájtok.

- Na, majd meghallgatjuk, hogy ébren mit mondd majd.. - próbáltam poénkodva oldani a feszültséget ami a kocsiban volt, mert lassan egy egész várost is elláthattunk volna energiával...

-Ébren vagyok. -mondta dacos hangon Bella, de ez már igazán mulatságos volt, mert a szeme nem erről árulkodott. Muszály volt felnevetnem.

-Hagyjátok aludni végre. - mordult fel Ed, de azért a hangja már közel sem volt annyira ellenséges és haraggal teli.

Hát az tudtam, hogy holnapra nem fogja elfelejteni Ed Rose mutatványát, de Bella bizonyára jó hatással lesz majd rá, szóval lesz még szurkálódás, ebben biztos vagyok, de a nehezén túl vagyunk.

Rose lenyelte a békát, és békét kötött Bellával, ez több mint amiről valaha is álmodhatott Ed..

Pár nap múlva okosabbak leszünk és nyugodtabbak is.

És visszajövünk Forksba, ami megint jó, mert szerettem itt.

Hősünk

Alice nem hívott.

Jó ideje semmit nem tudtunk, és bár ismertem testvéremet, és tudtam, hogy mindent meg fog tenni, szinte a lehetetlent is, de ettől függetlenül nagyon aggódtam, hiszen mégiscsak a Volturiról volt szó.

Rosalie, a kis angyalom, minden bűnét megbánva a legjobban aggódott Ed miatt.

Nem is akartam sokat piszkálni ballépése miatt, mert így is eléggé lelkiismeretfurdalása volt.

Ráadásul tudtam, hogy még Esmétől úgyis kap egy kis anyai dorgálást... na meg nagy a család, mindenki mondd majd neki "okosakat", amik majd még egy ideig elég önmarcangolnivalót adnak neki még...

Háááát, ilyen amikor nem gondolkodik a vámpír lánya.

Rose csak fel alá járkált..

-Minden rendbejön. - próbáltam már nyugtatni, de nem sok sikerrel.

-Anya sosem fogja megbocsájtani nekem! - ostorozta magát tovább, de akkor megcsörrent telefon.

Rémült arccal nézett rám, de nem nyúlt a telefonért, mintha telefonon csak rosszhírek érkezhetne.

Esme volt, és csak hazaszólt, én pedig Rosaliemat védve nem mondtam semmit, pedig Esmé biztosan anyai ösztönei miatt, valahogy ahogy Ő mondta, rosszat sejtett.

Valamennyire megnyugtattam, de nem hiszem, hogy teljesen sikerült, de tudtam, ha hazaérkeznek, mindenképp el kell mondanunk mindent nekik, addig viszont nyertem egy kis időt az én felelőtlen angyalom számára.

Rosaliet elzavartam vadászni, mert nagyon bosszantó kezdett lenni, ahogy fel-alá járkálva táncolt az amúgy is cérnavékony idegeimen..

Amint kitette a lábát, megcsörrent a telefon.

-Emmett, Alice vagyok.

-Este érkezünka reptérre, otthon mindent elmesélünk.

-Bella a mi hősünk! Elképesztően bátor volt, és Edward jól van, minden a régi, és minden rendben van.- csacsogta újra a régi szokásos vidám hangján megnyugtatóan.

-Megyünk értetek. És Alice... kössz! -motyogtam hálásan.

-Ne nekem, majd Bellának. Este találkozunk. Csao. - köszönt el.

Alig vártam, hogy elmondhassam Rosenak a jóhírt, és végre egy kicsit megnyugodni lássam.

Emlegetett szamaram hamarosan meg is jelent, és mondhatom, egész más lett az arca amikor meghallotta a jóhírt, de a rémület nem tünt el teljesen, mert még szembe kellett néznie Edwarddal, Alice-al és szüleinkkel is, na és főleg Bellával.

Nagyon vártuk az estét, és idő előtt ott toporogtunk a reptérparkolójában immáron Esme és Carlisle és a minket nyugtató Jasper.

Alice emberi tempóban, de mégis rohanva futott Jazz felé.

Jazz sem várt tétlenül boldogan sietett Alice felé.

Tekintetükben megnyugvás és bizalom keveredett örök szerelmükkel.

Esme és Carlisle csendben és külső szemlélődő számára nyugodtan megvárták míg odaérnek hozzánk a többiek. Esme olyan erővel szorította magához Bellát, hogy attól féltem összetöri szegény lányt..

-Köszönöm Kicsim! Annyira köszönöm, nem is tudod milyen hálás vagyok neked! - és ha nem tudtam volna, hogy a vámpírok nem sírnak, azt hittem volna, hogy Esme azonnal elbőgi magát.

-Ugyan, én, nem tettem semmit. - mondta Bella szerényen, és a kimerültség miatt szinte olyan kábult volt, hogy alig állt a lábán...

Edward egyetlen pillanatra sem engedte el Bellát.

Mentőakciók

A csodák nem mindig úgy és akkor jönnek amikor mi azt szeretnénk...

Főleg nem feltétlen olyan formán, ahogy azt várnánk, de ha a végkifejletet vesszük csak figyelembe, akkor nyilván csodának számít sokminden.

Ez esetben csapásként érkezett a hír...

Alice látomásában olyat látott Bella életében, ami miatt mennie kellett.

Nem árulta el nekünk, és tudta, hogy jobb is ha nem árulja el, mert ha Ed tudomást szerez arról, hogy megszegte a neki tett igéretét, minden bizonnyal családi botrány lett volna belőle...

Nem hiszem hogy jó dolog lehetett amit látott, mert igen sietve és idegesen távozott.

Igazából mivel nem töklé lötyög a fejemben, két dolgot tartottam lehetségesnek.

Bella olyan dolgot készül tenni aminek Edward nagyon nem örülne, vagy pedig megint hozza a szokásos peches, suta formáját, és nagy bajba keveredhetett, még ha önhibáján kívül is, de fél mérföldes körzetben vonzotta Bella a bajt....

Egyik sem lenne túl jó.

Remekül mulattatott engem Bella ügyetlensége, színt hozott az életünkbe, mert ugye ez nem volt már jóideje megszokott nálunk.

Ha nem lett volna az a buta kis baleset a csomagolópapírral...

Senki nem számított ilyesmire.

Sokat gondoltam erre.

Edward most is velünk lenne, és Valószínűleg Bellával együtt jöttünk volna el később Forksból. Sokkal később.

Jaspert azóta is nagyon bántotta a dolog, és magát okolta a család boldogtalanságáért, Edward elmeneküléséért...mindenért...

Nem kellene, de nem tudtunk beszélni az Ő fejével sem, úgy látszik ez a család erről híres, a hihetetlen makacsságról.

Rosalie meghallotta ahogy Jazztől Alice elköszönt, és mivel Bella nevét is hallani vélte, ezért kombinálni kezdett.

Annyit hallott, hogy Bella levetette vagy le fogja vetni magát egy szikláról...

Most Bella vagy műugrónak készült vagy elment az esze..egyiket sem tartottam lehetséges verziónak.

Nem így ismertem Bellát, egyikünk se így ismerte.

Nem is késlekedett túl sokat, folyamatosan próbálta Ewardot elérni, de az ügyet sem vetett a hívásaira órákon keresztül.

Szerettem volna lebeszélni erről, mert meg kellett volna várni amíg Alice visszajelez nekünk, hogy mi a helyzet, nem pedig rémhírekkel sokkolni feleslegesen Ed-et, na meg mindenki mást..

Nem hallgatott rám, megint.

Gondolom neki is hiányzott a régi családi béke és nyugalom, de meg kellett volna akkor is várnia Alice jelentkezését.

De makacs volt,mint az összes Cullen.

Makacs és önfejű, és főleg, nem látott az orránál tovább, így hát úgy döntöttem, hogy vigye el Rose a balhét,ha mindenáron azt akarja, én kiszállok, és külső szemlélődőként figyelem az eseményeket.

Estére elérte Edwardot Rosalie és elmondta neki az Ő általa ismert sztorit, ami szerinte tömören annyi volt, hogy most már nyugodtam hazatérhet Edward, mert Bella nélkül már talán Ő is könnyebben fog felejteni, és a családnak meg szüksége van rá...

Először gondoltam most életemben a nejemről, hogy buta liba.

Persze imádom most is, de elhamarkodott volt Edwardot sokkolni azzal, hogy Bella már nincs életben, de ezt hitte, és azt is hogy ezzel visszacsalogathatja hozzánk, és minden a régi lesz újra...

Tévedett!

Alice telefonált.

Szinte fuldoklott a rémülettől a hangja.

-Edward, a Volturi....elment...istenem...- nem volt összefüggő amit mondott, de megértettem, mert Ed egyszer kifejtette a véleményét a Bella nélküli életéről...

Tudta, hogy mi nem engednénk, de tudhatta volna azt is hogy Alice látni fogja a tervét...

Ed elindult Rosalie hívása után Volterrába, hogy a Volturitól a haláláért könyöröghessen.

Istentelenül leszidtam Rosaliet!

Hosszú perceken keresztül szóismétlés nélkül taglaltam neki, hogy mekkora nagy eszetlenséget művelt, és hogy mekkora bajt okozott.

Rosalie, mint a rossz kisgyerekek, lehajtott fejjel, szó nélkül tűrte hogy kimossam a fejét.

Nem is volt választása most.

Nagy butaságot csinált, és csak remélhettük, hogy helyre lehet hozni ezt a hibát.

Alice közben Bellával elindult Forksból, hátha időben odaérnek még, és Edwardnak megmutathatják, hogy Bella életben van, és semmi oka rá hogy megölje vagyis megölesse magát.

Alice hívásait türelmetlenül vártuk minden pillanatban...

Búcsú

Eljött a nap, amikor az erdő szélén vártuk Edwardot, amíg Ő elköszön az Ő Bellájától.

Mindenki készen állt, és minden el volt rendezve, Carlisle mindent elintézett, nekünk csak indulnunk kellett.

Most Rosalien sem láttam kitörő örömöt, de ha itt tartunk igazán bánatot sem..

Edward szomorúsága viszont mindent kifejezett.

Még sosem láttuk ilyennek. Nem szólt egy szót sem, még akkor sem amikor Alice előre figyelmeztette Bella esetleges reakciójára.

Úgy indult Bellához, mint aki a saját kivégzésére indul...

Nem próbáltam vidítani most, hasztalan lett volna, mert megértettem, még ha nem is mutattam neki soha ezt az oldalamat, valahol mégis átéreztem a szomorúságát, és bár azt mondhatnám hogy meg is értettem káosz elméletét, amivel elhagyni készült az egyetlen teremtményt akit valaha is szeretett és akit szeretni is fog amíg csak él... de ezt sajnos nem mondhattam el magamról.

Alice Bellát féltve idegesen toporgott, még Jazz sem tudta megnyugtatni.

Féltette legjobb barátnőjét és testvérét is, hiszem Ő már látta, hogy ennek nem lehet jó vége..de Ed reménykedett benne, hogy ezek a látomások változnak, és hogy talán Alice lát rosszul valamit, hiszem az emberi elme képes felejteni... ha mi nem is, de az emberek igen.

Ebben reménykedett, hogy ha minden bizonyítokot eltűntet, ami a létezésére utalna, akkor előbb-utóbb a feledés szürke homályába veszhet és Bella talán új életet kezd majd...

Sajnos öcsém e tekintetben túl romantikus és túl naivnak mutatkozott, és főleg meglehetősen makacsnak.

Makacsnak mint egy öszvér!

Hallottuk ahogy az erdőbe érnek, de csak a szélén sétáltak.. hallottunk minden szót, de lélegzetvisszafolytva vártuk Bella reakcióját, amit senki nem tudhatott biztosra igazán.

Ez a lány folyamatosan meglepett mindenkit különleges észjárásával.

Igazán nem mehettünk biztosra, hogy miként fogadja a hírt, miszerint,elmegyünk örökre....

Bella kiborult!

Hallottuk a szívverését ahogy szinte megáll és a kihagyás után olyan ütemre vált, ami már orvosi eset lenne...

Alicet Jasper fogta le, nehogy odarohanjon, de aztán kissé lenyugodott Alice és Edward kívánságát tiszteletben tartva, csak szomorú szemekkel nézett maga elé.

Edward rövid magyarázat után végleg elbúcsúzott Bellától.

Szomorú nap volt ez, mindannyiónk számára, hiszen egy részét elvesztettük Edwardnak is, mert egy része itt maradt örökre Bellánál Forksban.

Amikor odaért hozzánk, csak halkan súgta:

-Indulhatunk.

Utazásunk csendes és nyugtalan volt.

Edward rosszul hitte, hogy nincsen lelkünk, mert volt, csak az övé már Forksban örökre.

Senki nem szólt, senki nem faggatta, el kellett fogadnunk a döntését és hogy miért tette amit tett.

Bár érthettük volna Őt igazán, de ahogy Bella gondolkodását, az övét sem lehetett követni...

Szigorúan meghagyta Alicenak, hogy hagyja a látomásokat Belláról meg magának, és innentől kezdve Bella neve többé nem hangzott el a családunkban.

A szomorúság viszont vészjósló ködként telepedett ránk, de főleg Esmere, Alicera és Edwardra.

Teltek a hetek és a hónapok, de Edward igazi élőhalottként vegetált.

Nem volt benne egy szemernyi sem abból ami azelőtt, hogy elhagyta volna Bellát.

Nem zongorázott, nem írt dalokat, nem mosolygott többé és beszélni is alig beszélt..csak amennyit feltétlen szükséges volt...

Esmé legalább annyira szenvedett a boldogtalanságtól, hogy a lányát és a fiát is elvesztette egyben.

Mert Edward egyszer csak úgy döntött, elhagy minket egy időre, egy remete magányában látta jobbnak folytatni sanyarú kis életét.

Nem tartottuk jó ötletnek, de megint nem szólhattunk bele.

Ez a család már nem ugyanaz volt mint régen.

Igyekeztem én, de egymagam kevés voltam ahhoz, hogy vidám és boldog család legyünk újra...

Rosalie nyugodtnak látszott, de Őt is bántotta Esme és Ed boldogtalansága.

De azt, hogy rosszul döntött Ed, azt még mindig nem ismerte volna be, soha.

Rose már csak ilyen volt, makacs és önfejű.

A ház Edward nélkül olyan lett mint egy kripta..mint egy nagy vegetáló élőhalottakkal teli kripta, és a hangulat is ebbe illő volt.

Igazi kriptahangulat.

Nem mintha Ed a vidámság mintaképe lett volna valaha is, de kevesebbek voltunk nélküle akkor is.

Még én sem hoztam a szokásos formámat, főleg mert nem volt akit húzzak az idióta vicceimmel, és mert most nem is nagyon lett volna miből tréfát csinálni.

Mindig morbid tréfáim voltak, de azért érzéketlen nem vagyok.

Néha ugyan jelentkezett Ed, hogy jól van, de semmi több, és ezt is csak Esme megnyugtatására tette, azt hiszem.

Amikor mi próbáltuk keresni, valahogy nehézkessé vált elérni Őt, amit később mindig kimagyarázott valahogyan, de rossz volt látni, ahogy egyre méllyebbre ássa magát az önsajnálatban és a bánatban.

De megértettem hiszen bennünk sokkkal elevenebben élnek az emlékek, és a feledni lehetetlen számunkra.

Így élni, ezek tudatában, nem lehetett könnyű....

De mégis úgy éreztem, jobb lett volna, ha köztünk marad, és talán ha csak hangyányit is, de megkönnyíthettük volna a dolgát, vagy legalább megpróbálhattuk volna, de Ő teljesen kizárt minket most az életéből.

Mint az űzött vad, úgy menekült saját maga elől....

De Ed mindig ilyen volt, néha olyan szinten zárkózott magába, hogy faltörő kosokkal sem lehetett volna a közelébe férkőzni...

Bíztunk benne, mert hihetetlen erejéről már számtalan alkalommal tett tanubizonyságot, de a fenébe is, mégiscsak egy család vagyunk!

Jól esett volna beolvasni neki, de nem tehettem, nem akartam esmet még jobban bántani ezzel.

Így sem állt messze attól, hogy bele ne betegedjen legkedvesebb fia elvesztésébe...

Alice ugyan megosztotta velünk a látomásait, de persze úgy, hogy Ed sose tudjon ezekről, de ezek a látomások sem kecsegtettek semmi jóval egyenlőre.

Reméltem,. hogy történik valami csoda, és minden rendbejön egyszercsak, és mint ahogy a kisgyermekek hisznek még a Mikulásban, úgy hittem én is a csodákban most.

Nehéz döntések

Rosalie arcán némi légedettséget láttam, de igyekeztem nem gondolni erre, és finoman rámordultam, hogy viselkedjen a helyzethez méltóan.

Ami a házban történt ezután, azt csak sejtettem, és reméltem, hogy Bella megbocsájt a családomnak ezért.

Egészen megkedveltem azt a lányt, bátor, nagyon bátor, hiszen minden alkalommal amikor hozzánk jött, tudta hová jön.

Tudta, hogy ez egy vámpírokkal teli ház, és hogy állandó veszélynek van kitéve, de Ő mégiscsak minduntalan jött, és őszintén szerette Edwardot.

Semmivel nem lehetett volna eltántorítani, és ennek nem az volt az oka, hogy nem volt esze, mert az nagyon is volt, sokszor bizonyította ezt.

Volt idő, amikor nem értettem, hogy mit akarhat Edward testvérem ettől a lánytól, de lassan megértettem, ahogy jobban megismertük.

Egyszerűen azt láttam Bella elszántságában, hogy nem is tekint minket vámpírnak, inkább embereknek, akik kicsit mások, de mégiscsak emberek...

Esme imádta Bellát, és láttam az arcán a fájdalmat Jasper kitörésekor.

Carlisle mint mindig, most is tudta mit kell tennie, és a helyén volt az esze és a szíve is.

Alice?

Alice totál kétségbeesett most és Jazz mellett volt most a helye, de legszívesebben egyszerre lett volna legkedvesebb barátnője és hitvese mellett is egyszerre.

Nehéz estén vagyunk túl és Edward amennyire kiborult, egyhamar nem fogja ezen túltenni magát...

Nem is tette...

Olyan lehetetlen ötlettel állt elő, amit gyakorlatilag senki nem fogadott kitörő örömmel a családból.

Talán Rose egyedül, de ezt csak én láthattam rajta, meg talán Edward a gondolataiban, de nem hiszem, hogy most ezzel foglalkozott.

Alice totál kiborult az ötlet hallatán, és Esme sem értette Edwardot.

Nem tudott ésszerű érveket felsorolni, de nem is nagyon törte magát ezen most, és úgy tett, mintha csak az Ő élete számítana most, de közben láttam a szomorúságot rajta.

Mindenki látta ezt, és épp ezért nem értettük.

Napokig nem ment Bellához esténként, és ha minket megijesztett ezzel a viselkedésével, akkor vajon Bellát mennyire ijeszthette meg?

Megpróbáltam meggyőzni, de hajthatatlan maradt.

-Öcsi, ez nem a legjobb döntésed.

-Tudod hogy mennyire nem értettelek az elején, de most még annyira sem értelek!

-Nem ez a megoldás, és majdcsak kitalálunk valamit, de ez egyikőtöknek sem lesz jó!

-Alicenak igaza van, gondold meg, és ne hozz elhamarkodott döntést...

De Ed, habár végighallgatott, és ha jól sejtem már Alice és Esme is megpróbálkozott hasonló agymosással nála, mégis kifejezés nélküli arccal válasszolt nekem.

-Emmett, jó testvér vagy, de ebbe most ne szólj bele!

-Ez a döntésem, és így szándékozom megvédeni Bellát.... részben önmagamtól....

-Erről nem nyitok családi vitát, ezt már a többieknek is elmondtam.

Ezzel megfordult és kiment a nappaliból.

Meghagyta szigorúan Alicenak és mindenkinek, hogy hagyják békén Bellát, és egyedül kívánta a maga módján intézni a dolgot.

Nagyon nem értettem most és kezdtem kételkedni abban, hogy valaha is értettem volna testvéremet...

Biztosan részben igaza volt, hiszen Jazz azóta is maga alatt volt teljesen, a szégyenérzete hihetetlen méretekben uralkodott rajta amiért megtörtént vele az a dolog amitől a legjobban félt.

Amennyi önbizalma volt, az most mind elszállt egy pillanat alatt, és ezt csak az idő oldhatta meg, gyanítom az sem valami sietve....

Az idő számunkra egy láthatatlan és kellemetlen ellenfél volt mindig... most méginkább.

Esme és Alice nagyon szerettek volna legalább elköszönni Bellától, és napokon át győzködték erről Edwardot, aki viszont hajthatatlan volt.

Makacsul kitartott amellett, hogy így lesz a legjobb.

Tudtam és láttam rajta, hogy szenved,de azt is láttam, hogy nem csak Ő, hiszem mindenki kötődött Bellához, családtagnak számított már és nem volt könyű búcsú nélkül elmenni...főleg nem azok után amin együtt ment át ez a család Bellával az utóbbi időben.

Alice és Jazz nem mentek suliba, ezzel is segítve Edward képtelen tervét.

Némán és magukban búcsúztak Bellától, Jasper hatalmas bűntudattal Alice pedig fájó, összetört szívvel, mert mégiscsak a legjobb barátnőjétől kellett elvállnia, az egyetlen igazi barátnőjétől.

Rosalien mégis, csak egyszerű megkönnyebbülés látszott..

De hogy mi volt a felszín alatt, azt csak Rose tudhatta ...

Jobb is hogy senki más, mert nem hiányzott a családon belül a harag vagy a sértettség..így is volt épp elég bajunk.

Mindemellett iszonyatosan bosszantott Öcsém makacssága!

Bella meg valószínüleg mit sem sejtett még mindabból ami a tudta nélkül már elkezdődött.

Egy biztos, hogy sem Ed , sem Bella nem lesz boldog....

A buli

Ha megengeditek, egy kis előszó a történet előtt..
Szóval, arra gondoltam, hogy mivel a családból mindenkit "kivégeztem" már, ezért másik fába vágom a fejszémet, természetesen maradva kedvenc karakteremnél Emmett Cullennél.
Az Ő szemével igyekszem megmutatni a New Moon történéseit.
Kicsit más mint amit eddig írtam, de remélem szeretni fogjátok, legalább annyira amennyire én Emmettet!
Továbbra is köszönöm, hogy olvastok.
Jó szórakozást kívánok, debieva

Elméletileg Rosalie és én Afrikában voltunk, de Bella születésnapi Cullen-partyján mindenképpen itt akartam lenni.

Egy rendhagyó Cullen party...

Jó móka lesz!

Rosalie nem annyira akart itt lenni, de meggyőzhető volt az én angyalom...

Megkedveltem Bellát, és a testvérem iránti látványosan rajongó és őszinte szerelme, igazi családtaggá tette számomra.

Alice is szerette nagyon Bellát.
Túlontúl is szerette! És ez a party amit szervezett neki..hát nem semmi volt!

Alice most is kitett magáért, mint mindig.

Amikor nekünk szokta az esküvőinket szervezni, akkor is csak ámulok, de ez is káprázatos volt most!

Mindenütt lampionok és halványrózsaszín virágok és gyertyák voltak, amik kedvesen útbaigazították díszvendégünket.

Persze nem bíztuk a véletlenre, Edward ment el érte személyesen, mert azt hiszem különben nagyon sokára ért volna hozzánk... tudtuk mennyire nem szereti a felhajtást maga körül, de Alice olyan boldogan készült, senki nem akarta elvenni a játékát.

Edward is nagyon bízott az este sikerében, és gyakorlatilag az egész család nagyon készült már.

Ami közöttük volt az számomra nem volt felfogható..Edward olyan önuralmat tanusított Bella védelme miatt, hogy már megrémisztett néha, és féltem, hogy testvéremben nincsenek igazi vad vágyak... persze sokszor láttam a szemében a vágyakozást Bella iránt, de annyira óvta azt a törékeny emberi testet, annyira szerette, hogy bármit megtett volna érte.

Lemondott sokmindenről Belláért... hihetetlenül tiszteltem ezért, de azért még véletlenül se akartam ezt a tudomására hozni.

Ártott volna a "jóhíremnek".

Végre megjöttek és mi olyanok voltunk mint a kisgyerekek karácsonykor, toporogtunk és szüntelenül egymásra mosolyogtunk ...

Izgatottan vártuk hogy kibonthassuk az ajándékunkat..vagyis most azt vártuk izgatottan, hogy Bella kibontsa az ajándékait.

Az utolsó születésnap amit ünnepeltünk, éppen az enyém volt 1935-ben.

Ezek fontos pillanatok a család életében, és Bella egy aprócska hiányossága kivételével már családtag volt!

Amikor beléptek Bellán csak azt láttam hogy elbizonytalanodik, és készültem arra hogy el kell kapni a lépcső alján majd, várható volt hogy megbotlik zavarában vagy ilyesmi..

Mulatságos volt számunkra az ügyetlensége, de ez is hozzátartozott a bájához.

Edward bátorítóan megcsókolta a feje tetejét, de ettől csak még jobban zavarba jött Bella, mert az arca kezdte felvenni a szokásos bíbor színt ami mosolygásra készetett...

Ahogy végignézett a családon, nyugalom ült az arcára a piros szín mellé, mint aki hosszú útról hazatért..

Rosalien megállapodott a tekintete egy pillanatra, de talán ezt csak én vehettem észre..

Mintha irigyelné..egy pillanatra ezt láttam a szemében, de aztán egy szempillantás alatt ez a tekintet el is tűnt a semmibe és maradta a zavartság és az arcpír.

Megtörtem a csendet.

-Egyáltalán nem változtál semmit. - és eközben igyekeztem csalódott képet vágni, de abban nem vagyok biztos, hogy sikerült is.

-Azt hittem, lesz rajtad valamilyen szabad szemmel látható változás, és most tessék :

pontosan olyan piros az arcod, mint mindig.- nevettem.

-Kösz szépen Emmett!- válaszolta Bella, de közben csak még vörösebb lett az arca.

-Ki kell mennem egy pillanatra, de a mókával megvárni ám, mert bajok lesznek..-fenyegettem meg mindenkit viccesen.

-Sietek.- szóltam vissza még az ajtóból.

Sietve Bella csotrogány autójához mentem az előre kikészített sztereó lejátszóval, amit rekordsebességgel szereltem be a helyére a másik régi vacak helyett.

Bella kikiáltott közben egy nagy köszönömöt, amire csak felnevettem.

Szóval legalább örül neki, ez jó előjel.

Mire visszaértem már bontogatta a többi ajándékot.

-Épp idejében ! - vigyorogtam, nem akartam lemaradni Bella elpirulásairól ahogyan zavarba jön. Szórakoztató volt ez nekem.

Bella elvette Alice kezéből a kis csomagot, és megpróbálta letépni a papírt a dobozkáról.

A hajszálvékony papír hajszálvékony sebet ejtett az újján és mindannyian tudtuk hogy baj van...

Még számunkra is túl gyorsan történt minden, és csak Edward üvöltését hallottam a következő pillanatban Jasper felé....

Neeeeeeeem! - Bellát félrelökte Edward, és Jasperrel pedig hatalmas erővel ütköztek össze, majd minden erejét összeszedve fogta le a vértől megvaduló Jaspert.

Jazzt még sosem láttuk ilyennek.

Bella rémülten nézte az eseményeket amit egyelten csepp vére váltott ki.

Nem tehetett róla..de bűntudat volt az arcán, bűntudat és szégyen.

Edward segítségére siettem, és ezúttal Rosalie is szó nélkül csak segített, minden morgolódás és fintor nélkül.

Ketten kivittük Jaspert,és a pillantásom még egy cseppet a szokásosnál is falfehérebb Edwardra esett.

A kétségbeesés és a félelem uralta most.

Nem sikerült valami jól ez a party..

Emmett meglepetése

Hát, ami engem illetett, minden tiszteletem Emmetté volt.

A többiek gondolataiban szintén ezt láttam.

Néma csendben tűrte a kínokat, amiket átélt átváltozása alatt.

Mindannyian tudtuk, mit érez, mi és mennyire kínozza és hogy mekkora hatalmas fájdalmas változás ez, de Ő mégsem adott ki egyetlen hangot sem...

Emberi életében is nagyon erős lehetett, mert amit most ki kellett állnia, azt egyikünk sem tűrte így, ahogy Ő.

Megemeltem némán nem létező kalapom, és valahogy azt sejtettem, habár nagyon mások vagyunk, mégis pajtásomra akadtam benne.

A gondolataiban láttam a fájdalmát, de azt is, hogy férfiként kell viselkednie, és majdnem felnevettem amikor gondolatai közt meghallottam:

-Nem vagyok én lány, hogy sikítsak a fájdalomtól...- majdnem felnevettem, hiszen ha úgy vesszük, legalább annyira hiú, mint Rose, csak más értelemben...

Visszafogtam magam, a helyzet sokkal több komolyságot kívánt meg.

Örömmel láttam azt , hogy miközben bár kínozza a fájdalom, és egész testét láthatatan lángok nyaldossák belülről, Ő mégis Rosaliera gondol csak..hogy szó szerint idézhessem, az Ő "angyalára".

Az hogy egy vámpírt angyalnak hitt, méginkább elbizonytalanított abban, hogy épelméjűnek gondoljam, de a türelmünk szinte végelen, így kivárom, míg magához tér..aztán majd meglátjuk...

Rosalienak éppen erre volt szüksége, erre, hogy valaki feltétel nélkül rajongjon érte.

Emmett jó választásnak látszott bizonyulni Rosalietól.

Rosalie elég nehezen tűrte a várakozást, fel-alá mászkált nyughatatlanul, és tekintetét egy pillanatra sem vette le a némán szenvedő Emmettről.

Egyetlen pillanatra, de csak egyetlen pillanatra megirigyeltem azt, hogy ebben a szonbában mindenki párjára lelt...

Az én magányom, különösen kegyetlennek és önmarcangolónak tűnhetett nekik most.

Aztán visszatértem a valóságba, és rájöttem, hogy a létem, nem alkalmas arra hogy párt keressek magamnak, és az önsajnálat végtelen mély mocsara a legalkalmasabb hely számomra a világon.

Elnyel időnként, és magába fogad kérdések és fenntartások nélkül.

Lassan vánszorott az idő..sokkal lassabban mint szerettük volna.

Mintha ilyenkor szándékosan akarta volna tudatni velünk, hogy öröklétünk végtelen és hiábavaló, hogy csak púp vagyunk e föld hátán...csak létezünk, de mindenféle ok nélkül.

Emmett átváltozása harmadik napjához érkeztünk.

A szenvedése most még intenzívebb lett, még több fájdalom kínozta, mint eddig de némasága még mindig kitartott, és én már tudtam, hogy csak Rosalieért volt ilyen erős.

Csodáltam érte, de ezt valószínűleg sosem fogom a tudtára adni..

Mindannyian ott voltunk a szobában, és vártuk az átalakulása utolsó pillanatát, azt amikor majd a szíve dobban egy utolsót és egy másik szemmel nézi majd , azt a másik világot ami eddig ismeretlen volt számára, egy álomvilág, ami talán nem is létezik...

A mi világunkban minden más volt.

Egy olyan világ, ahol, ha a szabályokkal együtt tud majd élni, akkor nem lesznek határok számára..

Valamiért azt éreztem benne, a gondolatai és az ereje által, hogy nem okoz neki olyan nagy gondot mindez, az ami a létükkel és az életmódunkkal kapcsolatos.

-Hamarosan vége..- mondtam halkan, és minden szempár a szobában Emmettre szegeződött.

Emmett kinyitotta szemét.. Rosalie abban a pillanatban már ott is termett mellette.

-Az én angyalom, itt az én angyalom..-gondolta Emmett és csak nézte Rosaliet, olyan gyermeki csodálattal, amilyet még nem áttam azelőtt.

-Gyere, most futni fogunk, és megmutatom, mit kell tenned.- mondta Rosalie, és kézenfoga a fiút, aki engedelmesen követte Őt.

A gondolataiban láttam, hogy a világ végére is követné ha azt kérné tőle Rose.

A vadászatra mind elkísértük Őket, védelmezőn, de tisztes távolból követve, hogy csak szükség esetén avatkozzunk bele, de erre semmi szükség nem volt.

Emmett, mint ha mindig erre a létre készült volna, ösztönösen cselekedett, és nem okozott neki gondot a vadászat, sem pedig a szabályai.

Hihetetlen volt.

Amikor hazaértek, addigra mi már mind otthon voltunk.

A nappaliban vártuk Öket.

Volt némi kíváncsiság a tekintetében, de semmi lázadás, semmi düh... meglepően nyugodt volt, és azt Jazz is megerősítette.

Carlisle szépen mindenkit bemutatott neki..

- Carlisle vagyok, és ez itt a csládom.

Esme, a feleségem, Ők pedig a testvéreid mostantól , Alice és Jasper szintén házasok. - folytatta, majd rám nézett.

- Ő Edward.

-És Ő, Ő az őrangyalod mostantól - nézett Rosaliera, aki már mosolygott is a szája szegletében.

-Rendben! - mondta Emmett a lehető legnagyobb nyugalommal. -de akkor most elmondanátok nekem, hogy mi történt, és hogy miért öltem meg a szarvasokat? Nem mondom, hogy nem volt laktató, és jó, de kicsit nehezen fogom fel ami történt.

A medvére még emlékszem, és azután? - várta a választ türelmesen.

Akkor mi csendben kiindultunk a szobából, csak Rosalie nem.

Carlisle az ajtóból visszafordult és így szólt.

-Rose mindent elmond majd neked.Később találkozunk, légy üdvözölve a családban! -válaszolt apám kedvesen.

De addigra Emmett már Rosalie látványával volt elfoglalva.

Jobbnak láttam nem belenézni egy darabig a gondolataiba..

Meglepetések sorozata

Egyszer egy este amikor hazaértem, Esme gondolataiban láttam némi bűntudatot én meg kezdtem lassan kétségbeesni, és vártam a szemrehányásokat...

Kikotyogta Rosalienak, hogy Carlisle nekem szánta Őt, és Rosalie fejében mérhetetlen sértettséget láttam.

Megint a régi nóta, miért nem tetszik nekem....

Pedig csak a hiúsága beszélt belőle, nem pedig igazi érzelmek.

Testvéremként szerettem és Ő is így érzett, de a hiúsága mást mondatott vele.

Mégsem szólt semmit, csak duzzogott látványosan, arra várva, hogy majd én kérdem meg, hogy mi a baja, de nem tettem.

Jó színész voltam, elhitettem velük, hogy nem láttam a gondolataikat.

Nem tudtam, hogy jól tettem-e vagy sem, de ha kitör belőle, akkor legalább legyen időm felkészülni rá.

Próbáltam időt nyerni magamnak.

Esmet nem tudtam becsapni, de Rose annyira el volt foglalva magával, hogy nem volt ideje figyelni rám.

Reméltem, hogy majdcsak történik valami ami eltereli Rose figyelmát rólam, és a velem kapcsolatos buta gondolatairól.

Igyekeztem nagyon keveset szem előtt lenni.

Esme meg is jegyezte hetek múlva, hogy olyan mintha kerülném a családot, de megnyugtattam.

- Anya, tudod milyen vagyok, kell a magány számomra néha..Ne aggódj kérlek. - mosolyogtam megnyugtatóan.

-Rendben, ha ezt akarod.. de hiányzol Edward. - ölelt meg Esme.

- Ne haragudj, nem szándékos volt, csak kicsúszott a számon.. - kérte megbocsájtásom tekintetében anyám, de nem volt mit megbocsájtanom neki.

- Semmi baj, előbb-utóbb úgyis megtudta volna. - nevettem.

Minden rendben volt.

Kellemes délutánt töltöttem anyámmal, én játszottam neki, Ő meg csak élvezte a zenémet.

Carlisle épp egy esti sétára készült, amikor a döbbenet nagyobbat szólt a fejében, mint a bejárati ajtó becsapódása.

Két idegent láttam a fejében.

Mire rám gondolt, és azt sugallta felém gondolataival, hogy menjek utánna, már mögötte is voltam.

A kapu előtt álltunk és döbbenten néztük egymást, de csak pillanatokig, mert a fiú és a lány aki ott állt előttünk, már a gondolataival meg is nyugtatott engem, és gondolataikat közvetítettem szinte azonnal Carlisle felé, hogy nem kell aggódnia. minden rendben lesz.

-Békével jöttek. -suttogtam nyugodtan, majd folytattam - Ő Alice, Ő pedig Jasper.

Egy párt alkotnak, és minket kerestek, csatlakozni akarnak hozzánk.. - majd Alicehoz és Jasperhez fordultam.

-Gyertek be, odabenn kényelmesebben tudunk beszélgetni.- invitáltam Őket házunkba, és Carlisle is megnyugodni látszott valamelyest.

Odabent Alice elmesélte a törénetet, ahogyan kereste és megtalálta Jaspert, és azután, ahogyan minket kerestek a látomásai által.

Carlisleban némi büszkeséget és örömöt éreztem, amiért valakik így képesek elfogadni és alkalmazkodni az Ő elveihez, csak azért, hogy a családunkhoz tartozhassanak.

Elképedve hallgatta Alice és Jazz történetét, és ahogy Alice az első pillanattól fogva az Ő elvei szerint élt segítség és írányítás nélkül.

Nem volt kétséges, Ők velünk fognak maradni.

Esmé majd kiugrott a bőréből örömében.

Mindig nagy családra vágyott, mi meg lassan elég nagy családnak is számítottunk már.

Lassan át kellett szervezni a ház beosztását is, mert egyre többen lettünk, és erre azért nem voltunk felkészülve.

Bár Alice és Jazz kitúrtak a szobámból, mégsem zavart annyira mint amennyire eljátszottam azt.

Alice valahogy jobban megértett engem, mint eddig bárki.

Örültem nekik.

És még nem értek véget a meglepetések....

Egyik délután Rosalie rémült arccal rontott be a házba ölében gyermekként tartva egy nála szinte majdnem kétszer nagyobb sebesült, több sebből vérző fiút...

Mi csak tátott szájjal néztük, de gondolatai megnyugtattak, hogy nem Ő támadta meg, Ő épp azt szeretné ha Carlisle megmentené.

A fiút egy medve marcangolta szét.

Rose éppen időben érkezett, szerencse hogy arra vadászott, a fiú szerencséje ez.

Carlisle nevét kiáltotta Rose, és apánk az első kiáltásra lesietett, érezte hogy baj van.

- Carlisle meg kell mentened! Mentsd meg nekem, tedd meg, kérlek! - sikoltotta Rose kétségbeesve.

Carlisle nem szólt, csak bólintott.

Nem volt boldog a tudattól, hogy megint elveszi a választási lehetőségét valakinek, de a lánya boldogsága fontosabb volt neki sokkal!

Nem tudott volna egyikünknek sem nemet mondani.

Most sem tette, és megkezdődött Emmett háromnapos szenvedése, és vámpírrá változása.