Alice új csodaországa..

/Alice nem tudta , hogy 3 nap telt el, amióta megmentője a segítségére sietett, és megmentette azzal hogy megharapta és magára hagyta.

Az elmegyógyintézetben ahol Alice élt, az egyik ápoló vámpír volt.

Megszerette Alice-t, a legkedvesebb betege volt, igazából nem is tartotta valóban betegnek. Szerinte Alice nem volt őrült, de hát alicenak látomásai voltak a jövőt illetően és 1920-ban akinek látomásai voltak és nem tartotta kellően titokban azt igencsak elítélték.

Alice-t őrűltnek nyilvánították hát.

Gondozója annyira szerette, hogy amikor Alice elmesélte hogy egy látomásában valaki vadászik rá, elhatározta hogy megmenti,. Bármi áron, de megmenti.

Ha nem szereti és óvja ennyire Alice-t akkor talán James, a nyomkövető vámpír talán nem is figyel fel rá, de így izgalmas kis játékba kezdhetett, és Alice gondozója az életével fizetett a lány szabadságáért.

Innentől soha vissza nem hozható emberi élete sötét ködbe burkolózva tűnt el.

Komoly kihívások vártak a bizonytalan, de tiszta lelkületű immáron örök fiatalságra ítéltetett leányra.

Alice 19 éves volt amikor megszűnt dobogni szíve, most már mindörökre 19 éves marad./

------------------------------------------------------------------------------------------

Amikor kinyitottam a szemem minden olyan szokatlan volt.

Hol lehetek?

Láttam a fákat, éreztem az illatukat..sokféle illatot éreztem.

Egy erdőben vagyok, de hol? vajon van város a közelben? Hogyan kerültem ide?

Sötét volt, de én mégis olyan élesen láttam, mint ha fényes nappal lett volna.

-Hűűűűűű, ez tetszik!- csúszott ki a számon hangosan.

Ekkor egy látomás jelent meg előttem amiben láttam amivé lettem, azt is láttam hogy mit kell tennem, és miként kell élnem..de ez nagyon összezavart és megijesztett.

Nem volt időm gondolkodni ezen, mert valami szokatlanul égető és maró érzés kezdte kaparni a torkomat.

Ledermedtem, és a látomásomra gondoltam. Egyedül vízióim voltak segítségemre.

Látomásomban volt családom, vámpír családom, és férjem..

Férjem? Ez mosolyra késztetett..Hmm, nem is tűnik rossz életnek..

Meg kell találnom Őket!

Ekkor bevillant, hogy Ők nem vadásznak, csak állatokra és nekem is így kell tennem ha velük szeretnék élni, és akartam azt az életet! Nagyon akartam!

A jövő amit láttam, nagyon is kedvemrevaló volt! Vágytam arra a családra, a boldogságra, az igazi társra!

De vajon a régi életem? Miért nem emlékszem semmire? Hová lettek az emlékeim?

Gondolataim csapongtak és egyre nehezebben viseltem az égető érzést a torkomban.

Óvatos lépteket hallottam...éreztem az illatát.

Egy állat! Még nem láttam, de éreztem, mire várok még? És akkor nekirugaszkodtam!

Ösztönösen éreztem hogy mit kell tennem, és azt is hogyan.

Már láttam, egy őz futott előttem,de én voltam a gyorsabb, hihetetlenül gyors voltam.

Amikor rávetettem magam egyáltalán nem kellett gondolkodnom, csak éreztem hogy a feszültségem és az égető érzés egyre kevésbé kínoz ahogy forró és lüktető vére csillapítja szomjúságomat.

Még nem éreztem magam "jóllakva" ezért folytattam, amúgy sem árt a gyakorlat, gondoltam.

Büszke voltam magamra hogy egyedül is megállom a helyem, bár nekem segítségemre voltak látomásaim. Igyekeztem hát ennek segítségével feltérképezni új tulajdonságaimat.

Lassan mikor már a legtöbb tulajdonságommal tisztában voltam, nekivághattam hogy felkutassam leendő, új családomat .

Amikor a város széléhez értem, számomra új és ínycsiklandó illatok terjengtek mindenfelől.

Emberek, gondoltam, és hát mondhatom, hogy igencsak igazságtalan hogy ilyen jó illatuk van!

Ez nem könnyítette meg a helyzetemet.

Nem volt könnyű de minden erőmet összeszedtem és tovább mentem.

Gyorsan rájöttem, hogy ha vadászok, mielőtt emberek közé megyek könnyebben elviselem a közelségüket.

Mindemellett arra is rájöttem hogy nem szükséges levegőt vennem, és ez is csak könnyebbé tette a dolgom. Lassan minden praktikát bevetettem.

Vándoroltam és sok helyen jártam,

kerestem azokat akiket látomásomból jegyeztem meg, mélyen bevésve Őket a gondolataimba!

Egy mezőn vágtam keresztül, amikor megláttam mozogni valami nagyon gyorsat.

Elsuhant az erdő szélén, bennem pedig egy fura érzés kezdett motoszkálni.

Utánnaeredtem és követtem. Láttam már Őt!

Rádöbbentem, hogy Őt láttam, a társamat. Ő az!

Vadászott.

Nem akartam megzavarni, így messziről figyeltem és igyekeztem láthatatlan maradni.

Meg akartam várni amíg végez a vadászattal, és akkor majd ..

Húúúh..mit is mondok neki? Mégsem állhatok elé azzal, hogy Te leszel a férjem, láttam és mostantól együtt maradunk örökre..

Felnevettem saját balgaságomon...

Ez lenne ám az igazi belépő, egy darabig nem felejtené el..

Mire feleszméltem gondolatsoromból előttem állt.. hát ennyit a rejtőzködési technikámról...

Meglepett képpel nézett és én igyekeztem alaposan szemügyre venni "leendő férjem", miközben eszmefuttatásomon mosolyogtam magamban.

Nahát! Nagyon jóképű! Rettentő jóképű! Megfeledkeztem magamról és azon kaptam magam hogy tátott szájjal bámulom..

Feltűrt ingújja alól számtalan sebhely mutatta hogy sokat harcolhatott, de nem ember okozta sérülésnek tűntek.

Vékony izmost teste mágnesként vonzotta tekintetem, miközben én is magamon éreztem tekintetét.

- Ki vagy Te? - kérdezte, és hangja kíváncsiságot és egy csipetnyi bizalmatlanságot tükrözött.

-A nevem Alice. Ne érts félre de én még sosem láttam olyat mint én ...vagyis mint te, azaz.. -dadogtam - .. vagyis nem ismerek senkit.. -erre elmosolyodott és engem valami békés nyugalom szállt meg valamiért.

Hogy a mosolya tette-e? Nem tudom...

-Én Jasper vagyok. Hogyhogy nem találkoztál, hogyhogy nem ismersz?És aki átváltoztatott? Ő hol van, ki volt?

Honnan jöttél és.. - na itt voltam kénytelen közbevágni mert a memóriám hibátlanul működött, de a kérdései nagy részére magam sem tudtam a választ.

-Én nem tudom, nem tudom hogy ki változtatott át és nem tudom hogy ki voltam előtte.. - és elmeséltem mindent amit tudtam, válaszoltam minden kérdésére amire csak tudtam.

Jasper közelebb lépett és megérintett, láthatta zavartságomat de érintése nyugalommal árasztott el. Szemében megértés tükröződött és már cseppet sem volt bizalmatlan és rideg velem.

Mézszőke haja pontosan illett aranybarna szeméhez . Arcvonásai olyan finomak voltak, és magamban kuncogtam hogy nem is csoda hogy Ő lesz a férjem..

Jasper ugyanugy fürkészett a tekintetével és ennek nagyon örültem.

Mindent tudni akartam róla és nem tudom mennyi ideig beszélhettünk, fogalmam sem volt hány nap tellhetett el...csak beszélt és beszélt..

Néha én is.

Végre értelmét láttam annak is hogy nincs szükségünk alvásra, habár az idő jelentéktelenné vált végtelensége miatt számunkra.Elmondtam neki hogy látom a jövőt, és olyan szemekkel nézett rám, hogy egy pillanat alatt összezavart vele. -Te láá...látod a jövőt? Láttál engem is? Tudtad? - zavarban voltam..

-Igen láttalak,tudtam, és keresni kezdtelek.-vallottam be töredelmesen.

Lesütött szemmel bámultam a lábamat mintha szégyellnem kellene magam a látomásaimért.

De Ő felemelte a fejem óvatosan és gyengéden és finom vonásai mosolyra húzódtak.

-Nos igen,nem ritka a vámpírok között, hogy különleges képességeik vannak .- árulta el, de folytatta is rögtön - és nekem is van egy. Szeme csillogott.

Kérdő tekintetem rászegeztem.

- Képes vagyok befolyásolni mások érzéseit.például megnyugtatni , ellazítani.. -

Mindent megértettem ebben a pillanatban, és egyszerre felnevettünk mindketten!

Felszabadult, önfeledt pillanat volt ez számunkra.

Amikor kellőképp kimulattuk magunkat, megkérdezte - És mit láttál még? - és szemeiben gyermeki tűzzel sziporkázott ezernyi csillag.

- Téged láttalak, és egy családot akik befogadnak maguk közé és ott együtt folytathatjuk az életünket. -feleltem, és valahogy már nem tűnt olyan furcsának amit mondtam.

Jasper arca ellágyult, és azt mondta amire vágytam - Boldogan megyek veled bárhová! Szeretném azt a jövőt veled!-

Én nem gondolkodtam, csak karjaiba bújtam és csak öleltem, és öleltem!

Nem tudom meddig lehettünk úgy, de jólesett a közelsége és csak amikor felnéztem rá akkor láttam hogy szemei egészen feketék .

-Vadásznunk kellene, nem gondolod?- mire ezt kimondtam, hamiskás mosoly jelent meg az arcán amit én hamar le is töröltem róla.. - Jasper, nem vadászhatunk emberre, az a család csak állatokra vadászik és ha be akarunk illeszkedni, ha hozzájuk akarunk tartozni akkor nekünk is áldozatot kell hoznunk. Alkalmazkodnunk kell, mert emberek közt csak így élhetünk majd! -

Jasper olyan képet vágott mint egy kisgyerek akinek elvették a játékát.

-Hidd el, jobb ha már most így élünk , hogy minél hamarább megszokhasd, én ezt láttam már..-

Fanyalogva és durcásan bólintott - Legyen aminek lennie kell, de ezért még fizetni fogsz..- de szája mosolyra húzodott , majd játékosan incselkedve kergetni kezdett az erdő mélyére, mintha én lennék a kiszemelt áldozata, azután megkezdtük első közös vadászatunkat.

Elégtétel

A változások azzal kezdődtek hogy Esmé egy a kéréssel állt elém, hogy szeretne elutazni.

A kérése meglepett, és az még jobban hogy nem is igazán kérésnek szánta, inkább csak tudatta velem.

Nem kérte az engedélyem, de nem is volt rá szükség.

Én nem akartam tudni utazása okát, mégis sejtettem valahol.

Edwardot külön megkértem rá, hogy ne nézzen Esme gondolataiba még véletlen se, mert csak akkor akarom tudni az utazása célját, ha Ő akarja elmondani nekem!

Bíztam benne és tudtam, egyszer elmondja majd miért kell egyedül mennie.

Féltettem, de tudtam hogy szeret és hogy vissza fog térni hozzám épségben!

Esmé hálásan nézett rám, és tekintete mindent elárult.

Mindent!

Legalább is az érzelmeiről és arról hogy nem áll szándékában hazudni nekem, csak még korai lenne elmondania.

Összetartoztunk, két test egy lélek voltunk, és ha nem is szívesen de el kellett engednem, mert csak így zárhatta le a múltját.... Éreztem, tudtam, hogy a mi miatt miatt megy el.

Indulása előtt éjjel, csak összeölelkezve feküdtünk a kertben és hol a csillagokat bámultuk, hogy egymást.

Még mindig nem tudtam betelni eszményi szépségével, mézédes csókjaival, és szerelmes pillantásaival, és nem hiszem hogy ez valaha is meg tudna változni!

Képtlenség hogy megváltozzon!

Hajnalban, amikor elindult, egészen addig követtem a tekintetemmel féltve, amíg el nem tűnt látómezőmből...

..........................................................................................................................................................................

Visszanéztem még egyszer Carlisle-ra..éreztem, hogy tudja miért megyek el .

Meg kellett tennem, és nem voltam boldog attól amit tenni készültem de mégis magamnak kellett lezárni életem emberi, keserves emlékeit .

Mégpedig olyan módon ami nem éppen Carlisle kedvére való lett volna .

Hálás voltam neki hogy nem kérdezett, annyira bízott bennem!

Először és utoljára megyek el tőle, azután soha többé nem hagyom el egyetlen percre sem többé, ebben bizonyos voltam!

Elég volt egyszer, még emberként elveszteni szem elől...többé nem engedem ezt.

És itt az idő hogy sötét gondolataimba merülve átgondoljam mit is fogok tenni azzal aki tönkretette emberi életem.

Ha jobban belegondolok, végül is hálásnak kellene lennem, hiszen ha nem teszi velem, ha nem bánt folyamatosan és nem menekülök el Tőle..akkor ma nem lennék ilyen határtalanul boldog, és nem talált volna meg Carlisle.

Ámbár, Én a hálámat most másképp fogom kifejezni...és nem hiszem, hogy egészen azt kapja majd egykori férjem amire számít majd ha meglát...

Vajon mennyire leszek könyörületes?

Ezt magam sem tudtam kiszámítani, hiszem új természetem épp csak megszoktam, és eddig mindig mellettem volt Carlisle és Edward, hogy vigyázzanak rám, hogy óvjanak azoktól a cselekedetektől amiket később megbánnék.

Most egyedül kellett tudnom, hogy mit tehetek meg és mit nem.

Csak remélhettem hogy lesz elég erőm hogy , de ahogy szerelmem Carlisle bízott bennem, tudtam hogy érte képes leszek kontrolálni cselekedeteimet és gyilkos ösztönömet !

Már Ők ketten voltak a családom, Carlisle és Edward. Mindennél jobban szerettem Őket!

Lassan megérkeztem úticélom végállomásához...

...visszatértem hát oda ahonnan elmenekültem és döbbenten vettem észre magamon, hogy semmilyen érzést nem váltott ki belőlem a régi ház látványa..

A közeli erdőben bújtam meg szürkületig és jobbnak láttam vadászni mielőtt meglátogatom egykori rémemet, nehogy idő előtt kárt tegyek benne.

Vadászatom sikeresnek volt mondható, igen szép szarvascsordára bukkantam az erdő mélyén, majd visszatértem a megfigyelő helyemre és vártam a kedvező pillanatra.

Láttam amikor hazaért, és egyedül volt.

Ugyan kivel is lehetett volna, senki nem viselte volna el könnyűszerrel.

Amikor besötétedett odalopóztam a házhoz és benéztem az ablakon.

Szinte semmit nem változott azóta. Most is épp oly visszataszító volt számomra mint emberi életem során.

Türelmesen vártam, nem akartam semmit elkapkodni, semmi olyat tenni hogy ne élvezhessem ki bosszúm ninden pillanatát, de ekkor bevillant Carlisle arca és szinte láttam magam előtt...nagyon nem helyeselné amit tenni készülök!

Talán meg sem bocsájtaná?

Csendben bementem a házba és elindultam oda ahová emberi életem során a legkevésbé vágytam, a hálószobába.

Az ágy szélén ült és mondhatom majdnem tökéletesen megközelítette az én színemet az arca amikor meglátott, első meglepetésében falfehéren bámult rám..azután pedig gúnyosan elmosolyodott és megszólalt - Hát visszajöttél? És milyen kis csinoska vagy, egészen megszépültél..- mondta ugyanazzal a gúnnyal ahogyan régen,és kezdett visszatérni az emberi szín arcára.

Csak most idéződött fel bennem igazán a sok fájdalom amit el kellett viselnem tőle.

Még nem árultam el magam, hagytam hogy egészen beleélje magát abba, hogy egy védtelen törékeny nő áll előtte mint valamikor régen.

Nehezemre esett hogy ne mosolyogjam meg, de eltökélt voltam és tartottam magam ahhoz amit elterveztem.

Örültem hogy ennyire féken tudtam tartani magam és hogy erősebb vagyok mint sejtettem.

Ekkor megmozdult és felém indult, én pedig már nem tudtam félelmet színlelni, és a szám önkénytelenül is mosolyra húzódott. Ez megállította, és láthatóan nagyon meglepte..sosem láthatott ilyen magabiztosnak.

Elbizonytalanodott de csak egy pillanatra, és azután megint felém közeledett.

A nagdrágja övéhez nyúlt és tudtam mit akar tenni de már nem féltem.

Magamban százszor is elterveztem hogyan fogom megölni, de most csak mélységesen megvetettem és nem kívántam a halálát, már nem!

Többször is átgondoltam ördögi tervem és úgy döntöttem ez lesz az igazi bosszú.

Egyetlen pillanat alatt a szoba másik végébe ugrottam és egykori férjem a döbbenettől még levegőt is elfelejtett venni. - Hát ez meg.. mi a..hogyan csináltad??? -értetlenkedett, és én kezdtem igen jól szórakozni azon ahogy a szívverése a félelemtől és az ijedségtől őrölten próbál kitörni helyéről .

Ekkor rávetettem magam és könnyedén leszorítottam a földre.

Még csak megmozdulni sem tudott.

Sokkal erősebb voltam nála, nem került különösebb erőfeszítésembe mozdulatlanul tartani .

Ekkor még jobban kezdett félni..éreztem rajta és nem bírtam nem gúnyolódni rajta..- Ilyen érzés félni, élvezed ezt is vagy csak azt amikor tőled félnek? - és egy pillanatig azt éreztem hogy ha most megölném, akkor sem kéne szégyenkeznem, de nem tudtam nem gondolni arra a férfira akit mindennél jobban szeretek és aki bízott bennem,így csak tovább kínoztam azzal hogy nem tudhatta mi vár rá.

Ekkor zajt hallottam... valaki közelít.

Egy szempillantás alatt az ablaknál termettem és mire feleszmélt volna én már az erdőben voltam, egy fa tetején rejtőzve.

A türelem nem volt nehéz számomra.., szinte élveztem is hogy elnyújthatom félelmét.

Másnap reggel az erdő széléről figyeltem ahogy óvatósan kinéz az ajtón és azután rettegve húzodik vissza házába..

Este megint eljött az én időm.Pár fürge mozdulattal már bent is voltam, annak ellnére hogy gondosan bezárt minden ajtól..de nem minden ablakot... és ez szórakoztató volt.

Napokon keresztül minden este "meglátogattam" és elhitettem vele hogy csak egy rémálom, egy kísértet vagyok.

Mostanra már remegett mint a nyárfalevél és láttam a szemében hogy ez már nem csak félelem..

Lassan elértem a célom és reggelig "kísértettem".

A sarokban kuporogva sírt mint egy kisgyermek és kérte hogy menjek el..

Nem mentem, nem ölhettem meg, nem tudtam volna Carlisle szemébe nézni többé, de reméltem hogy soha nem felejt majd el...

Másnap reggel amikor az erdő széléről figyeltem. Láttam ahogy két férfi megy be a házba és közrefogva hozzák ki a még mindig remegő, megtört egykori férjemet.

Követtem Őket tisztes távolból , a városi elmegyógyintézet kapujában álltak meg.

Ez elég volt számomra!

Nem akartam mást már mint hazatérni és megosztani titkomat szerelmemmel, és soha többé nem gondolni a múltamra!

Hazaérvén Carlisle boldogan mosolygott, várt engem nagyon, és én alig vártam hogy minden részletbe beavathassam.

Többé kellett titkolnom semmit, és ez nagyobb örömmel töltött el, mint gondoltam.

Ébredés

– Dr. Carlisle Cullen? – kérdezte még egyszer, és nehéz lett volna eldöntenünk hogy ki a döbbentebb abban a pillanatban.
Hogyan emlékezhet rám ennyi idő elteltével? Az emberi elme valóban csodálatos dolog! Csak ámultam, és nem tudtam levenni róla a tekintetem. Embernek is meseszép volt, vámpírnak pedig egyszerűen félelmetesen gyönyörű!

Edward szájának szegletében halvány mosoly bújkált. Morfondíroztam, vajon azért mosolygott, mert tudta, hogy mit gondolok, vagy azért, mert Esme gondolatait látta, nem tudom.

– Emlékszik rád, sosem felejtett el – súgta halkan nekem, aztán váratlanul elkomorodott, izmait megfeszítette, és védekező testtartást vett fel. – Feltámadt a szomjúság!

Ekkor tekintetem visszakalandozott Esmére. Ő az arcomat fürkészte immáron vérvörös szemeivel. Vad tekintete arra utalt, hogy égető szomjúság kínozza torkát. Edwarddal ismét egymásra néztünk és ki sem kellett mondanunk, vadászat következik..

Esme félőrülten indult el az ablak felé, mire feleszméltünk már nekilódult, követve gyilkos ösztöneit. Edwarddal követtük, minden pillanatban feszülten figyeltük és óvtuk minden mozdulatát.

Szerencsére elővigyázatosan kellő távolságra költöztünk a településtől, így nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki is megzavarja az első legkínzóbb vadászatot. Esme fürgén, kecsesen mozgott, leginkább egy nyúlhoz hasonlított apró termetével és fürge mozdulataival. Rendkívül bájos volt. Figyelt bennünket, mint egy kölyökoroszlán az anyját, ahogy levadássza a vacsorájukat, követte a mozdulatainkat, megmutattuk neki, hogy milyen módszerrel vet véget a leghamarabb áldozata szenvedésének.

Szarvascsapattal kezdtük, Esme gyorsabban végzett négy állattal, mint mi Edwarddal együtt, ám amikor végre jóllakott nem láttam rajta büszkeséget, sem más hasonló érzelmet. Gyönyörű arcát bánat, szomorúság övezte. Kérdőn Edwardra néztem, aki végtelen elkeseredettséggel viszonozta a pillantásomat.

– Ráébredt, mik vagyunk...

Esmére néztem, aki fájdalmas tekintettel figyelte az előtte heverő szarvast, hogy aztán kétségbeesett dühvel nézzen rám. Nem volt szükségem Edward képességére ahhoz, hogy tudjam, mi járhat ebben a pillanatban a fejében.

– Mit tettél velem? – suttogta elhalóan, de nem tudtam, mit mondhatnék erre. – Mivé alakítottál?

– Vigyázz! – kiáltott rám Edward, s egy gondolatnyi idővel előbb mozdult Esménél, így volt ideje, hogy elrántson az útjából.

Edward igyekezett lefogni tőlem Esmét, nehogy ártani tudjon nekem, de ennek véget kellett vetnem. Én hoztam létre mindkettőjüket, nekem is kell vállalnom a felelősséget. A fiam meghallotta, mi jár a fejemben, mert félreállt és a közeli fáról figyelte az eseményeket.

Esme kitartóan próbált rám törni újra és újra, talán folytatta volna, hogy jogos, csalódott haragját rámzúdítsa, de letérdeltem a lábai elé, és könyörgőn néztem fel rá.

– Meghaltál volna...

– Talán jobb lett volna... – kiabálta vissza.

– Sajnálom! – mondtam szinte hangtalanul. – Nem hagyhattam! Sajnálom!

Őszintén néztem vöröslő szemeibe, úgy tűnt, lassan kihúny a harag lángja. Felcsillant a remény, talán megbocsájtja nekem egyszer, ahogyan Edward is tette.

Esmét sokáig uralta új természete és egyenlőre nem is számíthattunk másra. Újszülött vámpír volt, az is csodaszámba ment, hogy feltétel nélkül elfogadta az irányításunkat és nem lázadt fel ellene, legalább is nem látványosan.

Szomjúsága olthatatlannak tűnt, félelmetes ereje és akarata, amivel igyekezett irányítani az amúgy sem könnyen kezelhető új természetét, tekintélyt parancsoló volt.

Vadászat vadászatot követett és ösztönösen jól csinált mindent. Hiába, ilyen a természete a mi fajtánknak, hibátlan és kegyetlen ragadozók vagyunk.

Úgy figyeltem Őt, mint édesanyja a gyermekét.. féltőn és reményekkel teli. Vártam türelemmel az időt, amikor majd kicsit háttérbe szorulnak új ösztönei és többet tudhatok meg "előző", emberi életéről, hogy mi vezetett szörnyű döntéséhez. Addig is beértem annyival, hogy láthatom gyönyörű porcelánfehér bőrét, tökéletes alakját, vállára hullámokban omló haját... eszményi szépségnek tűnt a szememben.

Nem győztem csodálni, nem lehetett betelni a látványával. Magam mellett tudhattam, és ez pillanatnyilag elég volt.

Nehezen szokta meg hogy mozdulataink túl gyorsak az emberi szemnek, nehezen alkalmazkodott új erejéhez, amiért látványosan vissza kell fognunk magunkat, de idővel ezt is megtanulta.

A dolgozószobámban olvastam, amikor az ajtóban megláttam Esmét.

– Bejöhetek? – kérdezte, de mire válaszolhattam volna már előttem állt, tudtam, mi következik...

Lassan hozzászokott a sok újdonsághoz, amit új természete és félelmetes ereje jelentett, elkezdték foglalkoztatni a létünkkel kapcsolatos kérdések is. Őszintének kellett lennem vele, nem foszthattam meg egyetlen apró igazságtól sem.

Számtalan kérdést tett fel, én pedig félve, de boldogan válaszoltam minden kérdésére, legalább is amire tudtam, de Ő nem fogyott ki a kérdéseiből és közben szinte csüngött a szavaimon... nem érdemeltem meg ezt a figyelmet tőle... Rettegtem, hogy meggyűlöl azért, amit tettem vele. Amikor hagyott egy lélegzetvételnyi időt nekem, én kérdeztem tőle.

Tulajdonképpen nagyon élveztem a társaságát is, ezekben a pillanatokban nem vámpír voltam, hanem férfi. A férfi, aki rajongása tárgyával lehet, és kiélvez minden pillanatot.

– Ismerem azt az életet, amit én adtam neked, de ami előtte volt.. azt is szeretném tudni... hogy mi vezetett ahhoz, hogy akkor ... – nem fejeztem be a mondatot, mert tudta, hogy mi a kérdésem. Elég felkavaró lehetett számára az is, hogy szóba hoztam, a következő pillanatban már meg is bántam.

De a kíváncsiságom nyert, előbb-utóbb túl kell lennünk ezen is.

– Persze, essünk túl rajta - mondta, de arca elkomorult, és szomorú tekintettel kezdett bele történetébe – Egy farmon nőttem fel, Colombustól nem messze. Minden vágyam volt, hogy taníthassak, imádtam a gyerekeket, szerettem volna tudást adni nekik sok szeretettel és törődéssel, de apám nem engedett el otthonról. Ő más életet szánt nekem. Olyan életet amire én sosem vágytam. Bűnös lett volna szerinte egy nagyvárosban egyedül egy fiatal lánynak. – keserűen felnevetett, mielőtt folytatta. – Ő már a házasságomat tervezte az én megkérdezésem nélkül egy olyan férfival akit nem szerettem. Nem tehettem semmit ellene, bele kellett törödnöm a sorsomba. – miközben beszélt, az arcomat fürkészte, próbálta leolvasni róla, hogy mit is gondolhatok, de közben tovább beszélt – 22 éves voltam, amikor már tovább nem húzhattam az időt, és hozzá kellett mennem az apám által kiszemelt férfihoz. Nem szerettem, nem éreztem semmit iránta eleinte, később csak meggyűlöltem és féltem tőle. Nem volt jó ember.
Amikor átlépte a ház köszöbét mintha kicserélték volna, mások előtt nem ilyen volt, de sokat bántott engem, ha nem testileg, akkor a lelkemet kínozta. Így ment ez addig, míg be nem hívták a háború miatt katonának. Megkönnyebülést éreztem. Szégyelltem, de reméltem, hogy nem tér vissza. Az megváltás lett volna.

Nem így lett, hazatért 1919-ben, és semmi nem változott. Olyan volt mintha el sem ment volna otthonról, vagy talán még elviselhetetlenebb. Pár hónappal később kiderült, hogy állapotos vagyok. Ez volt az egyetlen örömöm az életemben, nem hagyhattam, hogy elvegye a boldogságomat, ha csak az én boldogságomról lett volna szó, de nem akartam egy ilyen apát a gyermekemnek. – mélyet sóhajtott, belemerült az emlékeibe. Hagytam, hogy kibeszélje fájdalmas életét, közben melegség támadt oly régóta dermedt szívemben. – Tehát elhatároztam, hogy megszököm, bármibe is kerüljön a gyermekem érdekében mindent meg akartam tenni! Millwaukiban egy rokonomnál húztam meg magam a kicsi megszületéséig.
A gyermekem volt az egyetlen boldogság az életemben... De Ő meghalt nem sokkal később a születése után, és onnantól már ismered a történetemet. Nem akartam tovább élni... nem volt értelme az életemnek.
Még jobban elbizonytalanított, most hogy ismertem szörnyű döntésének az okát, és tekintetemmel megbocsájtást könyörögtem a bűnömért. Hozzám fordult és mélyen a szemembe nézett

– Amikor rámtaláltál és megmentettél... – habozott, és én féltem a folytatástól, de szembesülnöm kellett az igazsággal tehát kérdően néztem meseszép arcát , ezzel jelezve számára, hogy vágyom az igazat, hát folytatta – ... vagyis átváltozattál, a létező legtöbbet adtad nekem, amit valaha kaphattam volna emberi életem során. Boldog vagyok, hogy melletted lehetek, soha nem bírtalak elfeledni, mély hatást tettél rám azzal a pillanatnyi találkozásunkkal. Amikor a férjem bántott, arról ábrándoztam, eljössz értem, kiszabadítasz! Bizonyos értelemben megtetted – fejezte be halkan.
Megkaptam a feloldozásom bűnöm alól. Mégsem szörnyűséget cselekedtem. Mekkora kő esett le a szívemről! Belenéztem immáron gyönyörű aranybarna szemeibe, lassan két kezembe fogtam hibátlan arcát.
-Te még többet adtál nekem most!- szeme mosolygott, amióta áltváltozott nem láttam még ilyennek és már nem volt megállás számomra, tudtam hogy szeretem, és Ő lett az életem értelme.

Lassan de határozottan magamhoz húztam és olyan hévvel csókoltam meg, hogy magam is meglepődtem mennyi érzelem feszítette örök némaságra ítélt szívemet, és vágyaimmal ádáz harcot vívó testemet.

Nem hezitált, gondolkodás nélkül visszacsókolt, a mámor elöntötte testünket és elménket. Ami ez után következett, az minden volt , minden ami lehetett. Vad vágy, szerető kényeztetés, kapkodó hév és megnyugvás egymás karjaiban...

Edward csak mosolygott, amikor hazatért, de nem kérdezett, látott mindent a fejemben. Látta a gondolataimat, és tudta mi fog következni.

Nem sokkal később megkértem Esmé kezét, és Ő a legboldogabb férfivá tett a földön, igent mondott, mert vámpír lét ide vagy oda férfi voltam, egy szerelmes férfi aki boldogságra vágyott az imádott nővel.

Esme csodálatos volt! A legtüneményesebb lény akit valaha láttam. Edwardra fiaként tekintett és ezt Edward is elfogadta. Szinte majdnem úgy éltünk, mint egy normális emberi család, egy két apróságtól eltekintve.

Ekkor még nem sejtettük, hogy a változások hamarosan folytatódnak...

Három napi gyötrelem - Esme ébredése

Amikor már biztos voltam benne, hogy létezni fog, hogy nem késtem el az éltető méreggel, a karjaimba zártam és hazarohantam vele. A város szélétől több mérföldnyire laktunk Edwarddal, így Esme sikoltozását nem hallotta senki, csak én.

Letettem a hálószobámba, bezártam minden ajtót és ablakot, tudtam, hogy Edward még nem érkezik meg egyelőre. Távolra ment hegyi oroszlánra vadászni, valamiért az lett a kedvence.

Esme apró teste az ágyon vonaglott, láthatóan hatalmas fájdalmak gyötörték, amit nem bírtam tehetetlenül végignézni. Nem követtem el olyan hibát, mint Edwardnál – ellenben vele, Esmét csupán egyszer haraptam meg, így kevésbé szenvedett, mint anno a fiam. De mégis csak szenvedett, én pedig ott ültem mellette, végignéztem a kínjait.

Közben gyötrődtem, meg fog nekem bocsátani? Elfogadja majd az érveimet, hogy miért tettem? Aligha... De bíznom kellett, hittem a bocsánatában, hiszen Edward sem haragszik annyira. Bár Edward esete semmihez sem fogható, hiszen ő olvas a gondolatokban. Ahogy ezen tűnődtem, bevillant a fejemben Volterra, ezen a napon másodszor, és Aro...

Újra megráztam a fejemet, nem akartam rájuk gondolni. Most semmiképp, amikor ez a szegény lány itt hever előttem, a teste a legtüzesebb fájdalmakon, a legkínzóbb átalakuláson megy keresztül.

A kórházból elcsent morphiummal igyekeztem enyhíteni a szenvedését, de így is hosszú időnek tűnt, és elég hangosnak ahhoz, hogy tisztában legyek vele, nem tudtam eleget segíteni. Együtt éreztem Esme fájdalmával, a sikolya az én torkomból tört elő, hihetetlenül sajnáltam, iszonyatosan rettegtem, mi lesz az ébredésekor. Vagy ha Edward hazatér? Még két nap.

Bármit megadtam volna, csakhogy magamra vehessem a kínjait, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Csupán segíthettem neki, nehogy megsértse magát, amíg vonaglik, ezért levettem az ágyról a matracot és a földre helyeztem távol a sarkoktól, mindentől. Leterítettem egy lepedővel, aztán Esme karcsú testét újra a karomba zártam, könnyedén elfojtottam a számára oly erőteljes mozdulatokat, amik a fájdalom velejárói voltak, és lágyan a matracra fektettem.

A második napon lemosdattam. Megtisztítottam a testét a sártól, piszoktól, ami az esés következtében ráragadt, a haját pedig csomókba rögzítette. Míg tisztogattam akaratlanul is vizsgálni kezdtem, nem élte volna túl. Több bordája eltört, az egyik felsértette a szívburkot, a tompa trauma miatt a mája is károsodott, egyszerűbb lett volna azt felsorolni, hogy mije maradt épen, mint azt, melyik része sérült meg. Biztosra ment, amikor leugrott a szikláról.

Vajon miért tette? Ekkor hasított belém a felismerés: öngyilkos akart lenni. Elvettem tőle a döntésének a jogát. Hogy fogja megélni mindezt? Az eddigieket talán el tudtam volna fogadtatni vele, de azt valószínűleg nem, hogy mindez már állandó, megváltoztathatatlan. Mi oka lehetett egy csinos, élete virágában álló lánynak, hogy erre az elkeseredett lépésre szánja rá magát?

A második nap éjjelén zajt hallottam. Esme továbbra is kínjai közt vergődött a matracon.

Újabb nesz, mire kisuhantam a bejárati ajtóhoz, és kikémleltem a kukucskálón, Edward volt. Kissé tétováztam, mielőtt szélesre tártam az ajtót, igyekeztem egyelőre nem gondolni a hálószobámban szenvedő nőre.

– Miért zárkóztál be? – kérdezte Edward, arcán értetlen kifejezés ült, jóllakott karamellaszínű szemei gyanakodva méregettek.

Mindig is jó megfigyelő volt, egészen az elejétől kezdve, amikor még tébolyult vágy uralkodott rajta az emberi vér iránt, vagy amikor rádöbbentem, hogy olvas a gondolataimban. Ezúttal is láttam az arcán, hogy azonnal rájött mit tettem, vagy mit tehettem, hiszen a tekintetünk találkozott. Láttam magam barna tekintetében, a szemeim lanyhuló vörösen izzottak Esme vérétől.

Mielőtt válaszolhattam volna egy velőtrázó sikoly hasította ketté némaságomat, Edward pedig döbbenten meredt rám. Esme fájdalmas nyögdécselésbe csapott, mire a gondolataimat – a fiam elől – elfedő gát átszakadt, elárasztva őt az eltelt napjaim gyötrelmével. Igyekeztem lassan, részletesen gondolni a történtekre, hogy mindent megértsen, de nem mindig sikerült kordában tartanom az elmémet. Esme egyre csendesülő szenvedése visszarángatott a jelenbe.

Végigpörgettem a mentősöktől kezdve, az első hallható szívdobbanásig, végül a döntésemig, aztán tovább... Edward hallgatott, némán figyelt, közben már láttam az arcán, hogy Esme fájdalmas gondolataiban is kutakodik. Kíváncsi lettem volna, mit lát a fejében, de szinte még végig sem gondoltam máris felelt a ki nem mondott kérdésemre.

– Még tart az átalakulás. Nincs magánál.

Gyötrődtem újra, ahogy bevonultunk a szobába, s megpillantottam Esmét. Már akkor is sápadt volt, amikor a mentősök beszállították, így a harmadik napon lassan véget ért az átváltozása, a bőre kezdett megdermedni. Ha eddig szépnek láttam, most egyenesen hibátlanul gyönyörűnek, szív alakú arcán múló fájdalom köszönt ránk, ahogy beléptünk.

– Hamarosan – mondta Edward.

Talán az ő ébredésénél sem voltam ilyen ideges, mint ezúttal, ez feltűnt neki is, de nem tette szóvá. Túlságosan udvarias volt fiatal kora ellenére is. Szoros kötelék fűzött össze bennünket, hiszen ő volt az első, mindezidáig egyetlen lény a földön, akinek megmutattam az eddigi életemet. Továbbra sem tudtam eldönteni, érezhetem-e helyesnek ezt a cselekedetemet, vagy... Ez már nem számított, hisz nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, hogy megállítsam az ugrásban.

– Leugrott valahonnan? – kérdezte Edward meglepve, nekem pedig eszembe jutott, hogy ezt nem említettem neki.

– A mentősök szerint öngyilkos akart lenni, ezért levetette magát egy szikláról – suttogtam.

– Lesz nagy meglepetés, ha felébred – jegyezte meg Edward, mire a szörnyen ironikus és lehangoló hangulat ellenére is felnevettünk, komoran, mulatva a saját nyomorúságos létezésünkön.

Pár percig némán figyeltük Esme mozdulatlan arcát.

– Helyesen döntöttél! – mondta Edward, mire kétkedve ránéztem. Pontosan tudtam, milyen elvei, nézetei alakultak ki ezzel kapcsolatban rövid vámpírléte során. Soha, semmilyen körülmények között nem tenné ezt senkivel. Észrevehette, hogy nem hiszek neki, ezért kifejtette. – Igazad van! Nem helyeslem, hogy ezt tetted vele, és valószínűleg ő sem fog repesni a boldogságtól, hogy az angyali léte helyett, ahová valószínűleg került volna a mennyországba, egy elkárhozott öröklétet kapott ajándékba. De... Nem hiszem, hogy véletlenül került újra az utadba. Nem hiszem, hogy ez gyakorta megesne a fajtánkkal, hiszen a legtöbben ügyelnek az efféle látszatra.

– Igen, kevés valószínűség lelhető fel két találkozásra, egy átlagos emberéleten belül, a mi fajtánkkal – feleltem, miközben ebbe a gyenge magyarázatba kapaszkodtam lélekszakadva.

Újabb néma percek teltek, vánszorogtak. Soha ilyen lassúnak nem éreztem az időt, mintha minden egyes kattanás engem vádolt volna. Letérdeltem Esme mellé, a kezem automatikusan indult, hogy megérintse, de félúton megállt, s ernyedten hullott az ölembe. Hideg, számomra mégis kellemes érintést éreztem a vállamon.

– Minden rendben lesz! – biztatott Edward nyugtatólag, aztán vidításképpen hozzátette. – Nálam úgysem lesz rosszabb!

Ezen eltűnődtem. Amikor Edward végigszenvedett három kínkeserves napot, felébredt és elmondtam neki, mi lett belőle iszonyatos depresszióba esett. Gyűlölte magát, mindent, ami a létezésünk velejárója volt. Szentül hitte, hogy a lelkünk elveszett az átalakulás során, ebben nem egyezett a nézetünk.

– Magához tért! – szólalt meg hirtelen Edward, és közelebb lépett. Hangjából kíváncsiság csendült, szinte hallottam, ahogy kotorászik Esme újjáéledt gondolataiban.

– Meg tud szólalni? Vagy érti, amit mondok neki? – kérdeztem, mert ez a része nekem is homályos volt. Fogalmam sem volt, hogy honnantól kezdve ébred tudatára, hiszen önmagamra annyira nem emlékszem a fájdalom miatt, Edward pedig nem közölte velem, csak amikor már kinyílt a szeme.

– Hall téged, de még nem bír reagálni, és érti, amit beszélünk – magyarázta Edward, s szemöldökét összevonva koncentrált. – Nem érti, mi történik...

Mi sem egészen, gondoltam, majd sóhajtottam egyet, magamba szívtam Esme újdonsült vámpírillatát, aztán csöndes, határozottnak ható hangon beszélni kezdtem hozzá. Elmeséltem neki, hogy mi történt vele, aztán akadozva, keresve a megfelelő szavakat lelkiismeretes vallomást tettem, hogy én mivé változtattam. Amikor a végére értem, némán vártam, reagál-e valahogy, de nem mozdult. Gyönyörű arca semmiféle érzelemről nem árulkodott.

– Próbálja megemészteni... Emlékszik, hogy leugrott... De rád nem.

– Nem meglepő – nevettem csöndesen. Hiszen a tíz évvel ezelőtti találkozásunk csupán szösszenet lehetett az életében, most pedig...

– Magához tér – szólt Edward, mire Esme arcára néztem.

A szemei kinyíltak, s az emlékeimben élő fekete színek helyett ezúttal vörösben izzott. Néhány pillanatig zavartan próbált fókuszálni, túlságosan élesen láttunk az emberekhez képest. Aztán hirtelen rám nézett, döbbenet suhant át az arcán, Edward felszisszent mögöttem. Ránéztem volna, de nem bírtam elvonni a tekintetem Esme gyönyörű arcáról.

Amikor megszólalt a legszebb dallamnak hallottam a létezésem során. Viszont éppoly megdöbbentő is volt, amit mondott.

– Dr. Carlisle?