Mentőakciók

A csodák nem mindig úgy és akkor jönnek amikor mi azt szeretnénk...

Főleg nem feltétlen olyan formán, ahogy azt várnánk, de ha a végkifejletet vesszük csak figyelembe, akkor nyilván csodának számít sokminden.

Ez esetben csapásként érkezett a hír...

Alice látomásában olyat látott Bella életében, ami miatt mennie kellett.

Nem árulta el nekünk, és tudta, hogy jobb is ha nem árulja el, mert ha Ed tudomást szerez arról, hogy megszegte a neki tett igéretét, minden bizonnyal családi botrány lett volna belőle...

Nem hiszem hogy jó dolog lehetett amit látott, mert igen sietve és idegesen távozott.

Igazából mivel nem töklé lötyög a fejemben, két dolgot tartottam lehetségesnek.

Bella olyan dolgot készül tenni aminek Edward nagyon nem örülne, vagy pedig megint hozza a szokásos peches, suta formáját, és nagy bajba keveredhetett, még ha önhibáján kívül is, de fél mérföldes körzetben vonzotta Bella a bajt....

Egyik sem lenne túl jó.

Remekül mulattatott engem Bella ügyetlensége, színt hozott az életünkbe, mert ugye ez nem volt már jóideje megszokott nálunk.

Ha nem lett volna az a buta kis baleset a csomagolópapírral...

Senki nem számított ilyesmire.

Sokat gondoltam erre.

Edward most is velünk lenne, és Valószínűleg Bellával együtt jöttünk volna el később Forksból. Sokkal később.

Jaspert azóta is nagyon bántotta a dolog, és magát okolta a család boldogtalanságáért, Edward elmeneküléséért...mindenért...

Nem kellene, de nem tudtunk beszélni az Ő fejével sem, úgy látszik ez a család erről híres, a hihetetlen makacsságról.

Rosalie meghallotta ahogy Jazztől Alice elköszönt, és mivel Bella nevét is hallani vélte, ezért kombinálni kezdett.

Annyit hallott, hogy Bella levetette vagy le fogja vetni magát egy szikláról...

Most Bella vagy műugrónak készült vagy elment az esze..egyiket sem tartottam lehetséges verziónak.

Nem így ismertem Bellát, egyikünk se így ismerte.

Nem is késlekedett túl sokat, folyamatosan próbálta Ewardot elérni, de az ügyet sem vetett a hívásaira órákon keresztül.

Szerettem volna lebeszélni erről, mert meg kellett volna várni amíg Alice visszajelez nekünk, hogy mi a helyzet, nem pedig rémhírekkel sokkolni feleslegesen Ed-et, na meg mindenki mást..

Nem hallgatott rám, megint.

Gondolom neki is hiányzott a régi családi béke és nyugalom, de meg kellett volna akkor is várnia Alice jelentkezését.

De makacs volt,mint az összes Cullen.

Makacs és önfejű, és főleg, nem látott az orránál tovább, így hát úgy döntöttem, hogy vigye el Rose a balhét,ha mindenáron azt akarja, én kiszállok, és külső szemlélődőként figyelem az eseményeket.

Estére elérte Edwardot Rosalie és elmondta neki az Ő általa ismert sztorit, ami szerinte tömören annyi volt, hogy most már nyugodtam hazatérhet Edward, mert Bella nélkül már talán Ő is könnyebben fog felejteni, és a családnak meg szüksége van rá...

Először gondoltam most életemben a nejemről, hogy buta liba.

Persze imádom most is, de elhamarkodott volt Edwardot sokkolni azzal, hogy Bella már nincs életben, de ezt hitte, és azt is hogy ezzel visszacsalogathatja hozzánk, és minden a régi lesz újra...

Tévedett!

Alice telefonált.

Szinte fuldoklott a rémülettől a hangja.

-Edward, a Volturi....elment...istenem...- nem volt összefüggő amit mondott, de megértettem, mert Ed egyszer kifejtette a véleményét a Bella nélküli életéről...

Tudta, hogy mi nem engednénk, de tudhatta volna azt is hogy Alice látni fogja a tervét...

Ed elindult Rosalie hívása után Volterrába, hogy a Volturitól a haláláért könyöröghessen.

Istentelenül leszidtam Rosaliet!

Hosszú perceken keresztül szóismétlés nélkül taglaltam neki, hogy mekkora nagy eszetlenséget művelt, és hogy mekkora bajt okozott.

Rosalie, mint a rossz kisgyerekek, lehajtott fejjel, szó nélkül tűrte hogy kimossam a fejét.

Nem is volt választása most.

Nagy butaságot csinált, és csak remélhettük, hogy helyre lehet hozni ezt a hibát.

Alice közben Bellával elindult Forksból, hátha időben odaérnek még, és Edwardnak megmutathatják, hogy Bella életben van, és semmi oka rá hogy megölje vagyis megölesse magát.

Alice hívásait türelmetlenül vártuk minden pillanatban...

Búcsú

Eljött a nap, amikor az erdő szélén vártuk Edwardot, amíg Ő elköszön az Ő Bellájától.

Mindenki készen állt, és minden el volt rendezve, Carlisle mindent elintézett, nekünk csak indulnunk kellett.

Most Rosalien sem láttam kitörő örömöt, de ha itt tartunk igazán bánatot sem..

Edward szomorúsága viszont mindent kifejezett.

Még sosem láttuk ilyennek. Nem szólt egy szót sem, még akkor sem amikor Alice előre figyelmeztette Bella esetleges reakciójára.

Úgy indult Bellához, mint aki a saját kivégzésére indul...

Nem próbáltam vidítani most, hasztalan lett volna, mert megértettem, még ha nem is mutattam neki soha ezt az oldalamat, valahol mégis átéreztem a szomorúságát, és bár azt mondhatnám hogy meg is értettem káosz elméletét, amivel elhagyni készült az egyetlen teremtményt akit valaha is szeretett és akit szeretni is fog amíg csak él... de ezt sajnos nem mondhattam el magamról.

Alice Bellát féltve idegesen toporgott, még Jazz sem tudta megnyugtatni.

Féltette legjobb barátnőjét és testvérét is, hiszem Ő már látta, hogy ennek nem lehet jó vége..de Ed reménykedett benne, hogy ezek a látomások változnak, és hogy talán Alice lát rosszul valamit, hiszem az emberi elme képes felejteni... ha mi nem is, de az emberek igen.

Ebben reménykedett, hogy ha minden bizonyítokot eltűntet, ami a létezésére utalna, akkor előbb-utóbb a feledés szürke homályába veszhet és Bella talán új életet kezd majd...

Sajnos öcsém e tekintetben túl romantikus és túl naivnak mutatkozott, és főleg meglehetősen makacsnak.

Makacsnak mint egy öszvér!

Hallottuk ahogy az erdőbe érnek, de csak a szélén sétáltak.. hallottunk minden szót, de lélegzetvisszafolytva vártuk Bella reakcióját, amit senki nem tudhatott biztosra igazán.

Ez a lány folyamatosan meglepett mindenkit különleges észjárásával.

Igazán nem mehettünk biztosra, hogy miként fogadja a hírt, miszerint,elmegyünk örökre....

Bella kiborult!

Hallottuk a szívverését ahogy szinte megáll és a kihagyás után olyan ütemre vált, ami már orvosi eset lenne...

Alicet Jasper fogta le, nehogy odarohanjon, de aztán kissé lenyugodott Alice és Edward kívánságát tiszteletben tartva, csak szomorú szemekkel nézett maga elé.

Edward rövid magyarázat után végleg elbúcsúzott Bellától.

Szomorú nap volt ez, mindannyiónk számára, hiszen egy részét elvesztettük Edwardnak is, mert egy része itt maradt örökre Bellánál Forksban.

Amikor odaért hozzánk, csak halkan súgta:

-Indulhatunk.

Utazásunk csendes és nyugtalan volt.

Edward rosszul hitte, hogy nincsen lelkünk, mert volt, csak az övé már Forksban örökre.

Senki nem szólt, senki nem faggatta, el kellett fogadnunk a döntését és hogy miért tette amit tett.

Bár érthettük volna Őt igazán, de ahogy Bella gondolkodását, az övét sem lehetett követni...

Szigorúan meghagyta Alicenak, hogy hagyja a látomásokat Belláról meg magának, és innentől kezdve Bella neve többé nem hangzott el a családunkban.

A szomorúság viszont vészjósló ködként telepedett ránk, de főleg Esmere, Alicera és Edwardra.

Teltek a hetek és a hónapok, de Edward igazi élőhalottként vegetált.

Nem volt benne egy szemernyi sem abból ami azelőtt, hogy elhagyta volna Bellát.

Nem zongorázott, nem írt dalokat, nem mosolygott többé és beszélni is alig beszélt..csak amennyit feltétlen szükséges volt...

Esmé legalább annyira szenvedett a boldogtalanságtól, hogy a lányát és a fiát is elvesztette egyben.

Mert Edward egyszer csak úgy döntött, elhagy minket egy időre, egy remete magányában látta jobbnak folytatni sanyarú kis életét.

Nem tartottuk jó ötletnek, de megint nem szólhattunk bele.

Ez a család már nem ugyanaz volt mint régen.

Igyekeztem én, de egymagam kevés voltam ahhoz, hogy vidám és boldog család legyünk újra...

Rosalie nyugodtnak látszott, de Őt is bántotta Esme és Ed boldogtalansága.

De azt, hogy rosszul döntött Ed, azt még mindig nem ismerte volna be, soha.

Rose már csak ilyen volt, makacs és önfejű.

A ház Edward nélkül olyan lett mint egy kripta..mint egy nagy vegetáló élőhalottakkal teli kripta, és a hangulat is ebbe illő volt.

Igazi kriptahangulat.

Nem mintha Ed a vidámság mintaképe lett volna valaha is, de kevesebbek voltunk nélküle akkor is.

Még én sem hoztam a szokásos formámat, főleg mert nem volt akit húzzak az idióta vicceimmel, és mert most nem is nagyon lett volna miből tréfát csinálni.

Mindig morbid tréfáim voltak, de azért érzéketlen nem vagyok.

Néha ugyan jelentkezett Ed, hogy jól van, de semmi több, és ezt is csak Esme megnyugtatására tette, azt hiszem.

Amikor mi próbáltuk keresni, valahogy nehézkessé vált elérni Őt, amit később mindig kimagyarázott valahogyan, de rossz volt látni, ahogy egyre méllyebbre ássa magát az önsajnálatban és a bánatban.

De megértettem hiszen bennünk sokkkal elevenebben élnek az emlékek, és a feledni lehetetlen számunkra.

Így élni, ezek tudatában, nem lehetett könnyű....

De mégis úgy éreztem, jobb lett volna, ha köztünk marad, és talán ha csak hangyányit is, de megkönnyíthettük volna a dolgát, vagy legalább megpróbálhattuk volna, de Ő teljesen kizárt minket most az életéből.

Mint az űzött vad, úgy menekült saját maga elől....

De Ed mindig ilyen volt, néha olyan szinten zárkózott magába, hogy faltörő kosokkal sem lehetett volna a közelébe férkőzni...

Bíztunk benne, mert hihetetlen erejéről már számtalan alkalommal tett tanubizonyságot, de a fenébe is, mégiscsak egy család vagyunk!

Jól esett volna beolvasni neki, de nem tehettem, nem akartam esmet még jobban bántani ezzel.

Így sem állt messze attól, hogy bele ne betegedjen legkedvesebb fia elvesztésébe...

Alice ugyan megosztotta velünk a látomásait, de persze úgy, hogy Ed sose tudjon ezekről, de ezek a látomások sem kecsegtettek semmi jóval egyenlőre.

Reméltem,. hogy történik valami csoda, és minden rendbejön egyszercsak, és mint ahogy a kisgyermekek hisznek még a Mikulásban, úgy hittem én is a csodákban most.

Nehéz döntések

Rosalie arcán némi légedettséget láttam, de igyekeztem nem gondolni erre, és finoman rámordultam, hogy viselkedjen a helyzethez méltóan.

Ami a házban történt ezután, azt csak sejtettem, és reméltem, hogy Bella megbocsájt a családomnak ezért.

Egészen megkedveltem azt a lányt, bátor, nagyon bátor, hiszen minden alkalommal amikor hozzánk jött, tudta hová jön.

Tudta, hogy ez egy vámpírokkal teli ház, és hogy állandó veszélynek van kitéve, de Ő mégiscsak minduntalan jött, és őszintén szerette Edwardot.

Semmivel nem lehetett volna eltántorítani, és ennek nem az volt az oka, hogy nem volt esze, mert az nagyon is volt, sokszor bizonyította ezt.

Volt idő, amikor nem értettem, hogy mit akarhat Edward testvérem ettől a lánytól, de lassan megértettem, ahogy jobban megismertük.

Egyszerűen azt láttam Bella elszántságában, hogy nem is tekint minket vámpírnak, inkább embereknek, akik kicsit mások, de mégiscsak emberek...

Esme imádta Bellát, és láttam az arcán a fájdalmat Jasper kitörésekor.

Carlisle mint mindig, most is tudta mit kell tennie, és a helyén volt az esze és a szíve is.

Alice?

Alice totál kétségbeesett most és Jazz mellett volt most a helye, de legszívesebben egyszerre lett volna legkedvesebb barátnője és hitvese mellett is egyszerre.

Nehéz estén vagyunk túl és Edward amennyire kiborult, egyhamar nem fogja ezen túltenni magát...

Nem is tette...

Olyan lehetetlen ötlettel állt elő, amit gyakorlatilag senki nem fogadott kitörő örömmel a családból.

Talán Rose egyedül, de ezt csak én láthattam rajta, meg talán Edward a gondolataiban, de nem hiszem, hogy most ezzel foglalkozott.

Alice totál kiborult az ötlet hallatán, és Esme sem értette Edwardot.

Nem tudott ésszerű érveket felsorolni, de nem is nagyon törte magát ezen most, és úgy tett, mintha csak az Ő élete számítana most, de közben láttam a szomorúságot rajta.

Mindenki látta ezt, és épp ezért nem értettük.

Napokig nem ment Bellához esténként, és ha minket megijesztett ezzel a viselkedésével, akkor vajon Bellát mennyire ijeszthette meg?

Megpróbáltam meggyőzni, de hajthatatlan maradt.

-Öcsi, ez nem a legjobb döntésed.

-Tudod hogy mennyire nem értettelek az elején, de most még annyira sem értelek!

-Nem ez a megoldás, és majdcsak kitalálunk valamit, de ez egyikőtöknek sem lesz jó!

-Alicenak igaza van, gondold meg, és ne hozz elhamarkodott döntést...

De Ed, habár végighallgatott, és ha jól sejtem már Alice és Esme is megpróbálkozott hasonló agymosással nála, mégis kifejezés nélküli arccal válasszolt nekem.

-Emmett, jó testvér vagy, de ebbe most ne szólj bele!

-Ez a döntésem, és így szándékozom megvédeni Bellát.... részben önmagamtól....

-Erről nem nyitok családi vitát, ezt már a többieknek is elmondtam.

Ezzel megfordult és kiment a nappaliból.

Meghagyta szigorúan Alicenak és mindenkinek, hogy hagyják békén Bellát, és egyedül kívánta a maga módján intézni a dolgot.

Nagyon nem értettem most és kezdtem kételkedni abban, hogy valaha is értettem volna testvéremet...

Biztosan részben igaza volt, hiszen Jazz azóta is maga alatt volt teljesen, a szégyenérzete hihetetlen méretekben uralkodott rajta amiért megtörtént vele az a dolog amitől a legjobban félt.

Amennyi önbizalma volt, az most mind elszállt egy pillanat alatt, és ezt csak az idő oldhatta meg, gyanítom az sem valami sietve....

Az idő számunkra egy láthatatlan és kellemetlen ellenfél volt mindig... most méginkább.

Esme és Alice nagyon szerettek volna legalább elköszönni Bellától, és napokon át győzködték erről Edwardot, aki viszont hajthatatlan volt.

Makacsul kitartott amellett, hogy így lesz a legjobb.

Tudtam és láttam rajta, hogy szenved,de azt is láttam, hogy nem csak Ő, hiszem mindenki kötődött Bellához, családtagnak számított már és nem volt könyű búcsú nélkül elmenni...főleg nem azok után amin együtt ment át ez a család Bellával az utóbbi időben.

Alice és Jazz nem mentek suliba, ezzel is segítve Edward képtelen tervét.

Némán és magukban búcsúztak Bellától, Jasper hatalmas bűntudattal Alice pedig fájó, összetört szívvel, mert mégiscsak a legjobb barátnőjétől kellett elvállnia, az egyetlen igazi barátnőjétől.

Rosalien mégis, csak egyszerű megkönnyebbülés látszott..

De hogy mi volt a felszín alatt, azt csak Rose tudhatta ...

Jobb is hogy senki más, mert nem hiányzott a családon belül a harag vagy a sértettség..így is volt épp elég bajunk.

Mindemellett iszonyatosan bosszantott Öcsém makacssága!

Bella meg valószínüleg mit sem sejtett még mindabból ami a tudta nélkül már elkezdődött.

Egy biztos, hogy sem Ed , sem Bella nem lesz boldog....

A buli

Ha megengeditek, egy kis előszó a történet előtt..
Szóval, arra gondoltam, hogy mivel a családból mindenkit "kivégeztem" már, ezért másik fába vágom a fejszémet, természetesen maradva kedvenc karakteremnél Emmett Cullennél.
Az Ő szemével igyekszem megmutatni a New Moon történéseit.
Kicsit más mint amit eddig írtam, de remélem szeretni fogjátok, legalább annyira amennyire én Emmettet!
Továbbra is köszönöm, hogy olvastok.
Jó szórakozást kívánok, debieva

Elméletileg Rosalie és én Afrikában voltunk, de Bella születésnapi Cullen-partyján mindenképpen itt akartam lenni.

Egy rendhagyó Cullen party...

Jó móka lesz!

Rosalie nem annyira akart itt lenni, de meggyőzhető volt az én angyalom...

Megkedveltem Bellát, és a testvérem iránti látványosan rajongó és őszinte szerelme, igazi családtaggá tette számomra.

Alice is szerette nagyon Bellát.
Túlontúl is szerette! És ez a party amit szervezett neki..hát nem semmi volt!

Alice most is kitett magáért, mint mindig.

Amikor nekünk szokta az esküvőinket szervezni, akkor is csak ámulok, de ez is káprázatos volt most!

Mindenütt lampionok és halványrózsaszín virágok és gyertyák voltak, amik kedvesen útbaigazították díszvendégünket.

Persze nem bíztuk a véletlenre, Edward ment el érte személyesen, mert azt hiszem különben nagyon sokára ért volna hozzánk... tudtuk mennyire nem szereti a felhajtást maga körül, de Alice olyan boldogan készült, senki nem akarta elvenni a játékát.

Edward is nagyon bízott az este sikerében, és gyakorlatilag az egész család nagyon készült már.

Ami közöttük volt az számomra nem volt felfogható..Edward olyan önuralmat tanusított Bella védelme miatt, hogy már megrémisztett néha, és féltem, hogy testvéremben nincsenek igazi vad vágyak... persze sokszor láttam a szemében a vágyakozást Bella iránt, de annyira óvta azt a törékeny emberi testet, annyira szerette, hogy bármit megtett volna érte.

Lemondott sokmindenről Belláért... hihetetlenül tiszteltem ezért, de azért még véletlenül se akartam ezt a tudomására hozni.

Ártott volna a "jóhíremnek".

Végre megjöttek és mi olyanok voltunk mint a kisgyerekek karácsonykor, toporogtunk és szüntelenül egymásra mosolyogtunk ...

Izgatottan vártuk hogy kibonthassuk az ajándékunkat..vagyis most azt vártuk izgatottan, hogy Bella kibontsa az ajándékait.

Az utolsó születésnap amit ünnepeltünk, éppen az enyém volt 1935-ben.

Ezek fontos pillanatok a család életében, és Bella egy aprócska hiányossága kivételével már családtag volt!

Amikor beléptek Bellán csak azt láttam hogy elbizonytalanodik, és készültem arra hogy el kell kapni a lépcső alján majd, várható volt hogy megbotlik zavarában vagy ilyesmi..

Mulatságos volt számunkra az ügyetlensége, de ez is hozzátartozott a bájához.

Edward bátorítóan megcsókolta a feje tetejét, de ettől csak még jobban zavarba jött Bella, mert az arca kezdte felvenni a szokásos bíbor színt ami mosolygásra készetett...

Ahogy végignézett a családon, nyugalom ült az arcára a piros szín mellé, mint aki hosszú útról hazatért..

Rosalien megállapodott a tekintete egy pillanatra, de talán ezt csak én vehettem észre..

Mintha irigyelné..egy pillanatra ezt láttam a szemében, de aztán egy szempillantás alatt ez a tekintet el is tűnt a semmibe és maradta a zavartság és az arcpír.

Megtörtem a csendet.

-Egyáltalán nem változtál semmit. - és eközben igyekeztem csalódott képet vágni, de abban nem vagyok biztos, hogy sikerült is.

-Azt hittem, lesz rajtad valamilyen szabad szemmel látható változás, és most tessék :

pontosan olyan piros az arcod, mint mindig.- nevettem.

-Kösz szépen Emmett!- válaszolta Bella, de közben csak még vörösebb lett az arca.

-Ki kell mennem egy pillanatra, de a mókával megvárni ám, mert bajok lesznek..-fenyegettem meg mindenkit viccesen.

-Sietek.- szóltam vissza még az ajtóból.

Sietve Bella csotrogány autójához mentem az előre kikészített sztereó lejátszóval, amit rekordsebességgel szereltem be a helyére a másik régi vacak helyett.

Bella kikiáltott közben egy nagy köszönömöt, amire csak felnevettem.

Szóval legalább örül neki, ez jó előjel.

Mire visszaértem már bontogatta a többi ajándékot.

-Épp idejében ! - vigyorogtam, nem akartam lemaradni Bella elpirulásairól ahogyan zavarba jön. Szórakoztató volt ez nekem.

Bella elvette Alice kezéből a kis csomagot, és megpróbálta letépni a papírt a dobozkáról.

A hajszálvékony papír hajszálvékony sebet ejtett az újján és mindannyian tudtuk hogy baj van...

Még számunkra is túl gyorsan történt minden, és csak Edward üvöltését hallottam a következő pillanatban Jasper felé....

Neeeeeeeem! - Bellát félrelökte Edward, és Jasperrel pedig hatalmas erővel ütköztek össze, majd minden erejét összeszedve fogta le a vértől megvaduló Jaspert.

Jazzt még sosem láttuk ilyennek.

Bella rémülten nézte az eseményeket amit egyelten csepp vére váltott ki.

Nem tehetett róla..de bűntudat volt az arcán, bűntudat és szégyen.

Edward segítségére siettem, és ezúttal Rosalie is szó nélkül csak segített, minden morgolódás és fintor nélkül.

Ketten kivittük Jaspert,és a pillantásom még egy cseppet a szokásosnál is falfehérebb Edwardra esett.

A kétségbeesés és a félelem uralta most.

Nem sikerült valami jól ez a party..

Emmett meglepetése

Hát, ami engem illetett, minden tiszteletem Emmetté volt.

A többiek gondolataiban szintén ezt láttam.

Néma csendben tűrte a kínokat, amiket átélt átváltozása alatt.

Mindannyian tudtuk, mit érez, mi és mennyire kínozza és hogy mekkora hatalmas fájdalmas változás ez, de Ő mégsem adott ki egyetlen hangot sem...

Emberi életében is nagyon erős lehetett, mert amit most ki kellett állnia, azt egyikünk sem tűrte így, ahogy Ő.

Megemeltem némán nem létező kalapom, és valahogy azt sejtettem, habár nagyon mások vagyunk, mégis pajtásomra akadtam benne.

A gondolataiban láttam a fájdalmát, de azt is, hogy férfiként kell viselkednie, és majdnem felnevettem amikor gondolatai közt meghallottam:

-Nem vagyok én lány, hogy sikítsak a fájdalomtól...- majdnem felnevettem, hiszen ha úgy vesszük, legalább annyira hiú, mint Rose, csak más értelemben...

Visszafogtam magam, a helyzet sokkal több komolyságot kívánt meg.

Örömmel láttam azt , hogy miközben bár kínozza a fájdalom, és egész testét láthatatan lángok nyaldossák belülről, Ő mégis Rosaliera gondol csak..hogy szó szerint idézhessem, az Ő "angyalára".

Az hogy egy vámpírt angyalnak hitt, méginkább elbizonytalanított abban, hogy épelméjűnek gondoljam, de a türelmünk szinte végelen, így kivárom, míg magához tér..aztán majd meglátjuk...

Rosalienak éppen erre volt szüksége, erre, hogy valaki feltétel nélkül rajongjon érte.

Emmett jó választásnak látszott bizonyulni Rosalietól.

Rosalie elég nehezen tűrte a várakozást, fel-alá mászkált nyughatatlanul, és tekintetét egy pillanatra sem vette le a némán szenvedő Emmettről.

Egyetlen pillanatra, de csak egyetlen pillanatra megirigyeltem azt, hogy ebben a szonbában mindenki párjára lelt...

Az én magányom, különösen kegyetlennek és önmarcangolónak tűnhetett nekik most.

Aztán visszatértem a valóságba, és rájöttem, hogy a létem, nem alkalmas arra hogy párt keressek magamnak, és az önsajnálat végtelen mély mocsara a legalkalmasabb hely számomra a világon.

Elnyel időnként, és magába fogad kérdések és fenntartások nélkül.

Lassan vánszorott az idő..sokkal lassabban mint szerettük volna.

Mintha ilyenkor szándékosan akarta volna tudatni velünk, hogy öröklétünk végtelen és hiábavaló, hogy csak púp vagyunk e föld hátán...csak létezünk, de mindenféle ok nélkül.

Emmett átváltozása harmadik napjához érkeztünk.

A szenvedése most még intenzívebb lett, még több fájdalom kínozta, mint eddig de némasága még mindig kitartott, és én már tudtam, hogy csak Rosalieért volt ilyen erős.

Csodáltam érte, de ezt valószínűleg sosem fogom a tudtára adni..

Mindannyian ott voltunk a szobában, és vártuk az átalakulása utolsó pillanatát, azt amikor majd a szíve dobban egy utolsót és egy másik szemmel nézi majd , azt a másik világot ami eddig ismeretlen volt számára, egy álomvilág, ami talán nem is létezik...

A mi világunkban minden más volt.

Egy olyan világ, ahol, ha a szabályokkal együtt tud majd élni, akkor nem lesznek határok számára..

Valamiért azt éreztem benne, a gondolatai és az ereje által, hogy nem okoz neki olyan nagy gondot mindez, az ami a létükkel és az életmódunkkal kapcsolatos.

-Hamarosan vége..- mondtam halkan, és minden szempár a szobában Emmettre szegeződött.

Emmett kinyitotta szemét.. Rosalie abban a pillanatban már ott is termett mellette.

-Az én angyalom, itt az én angyalom..-gondolta Emmett és csak nézte Rosaliet, olyan gyermeki csodálattal, amilyet még nem áttam azelőtt.

-Gyere, most futni fogunk, és megmutatom, mit kell tenned.- mondta Rosalie, és kézenfoga a fiút, aki engedelmesen követte Őt.

A gondolataiban láttam, hogy a világ végére is követné ha azt kérné tőle Rose.

A vadászatra mind elkísértük Őket, védelmezőn, de tisztes távolból követve, hogy csak szükség esetén avatkozzunk bele, de erre semmi szükség nem volt.

Emmett, mint ha mindig erre a létre készült volna, ösztönösen cselekedett, és nem okozott neki gondot a vadászat, sem pedig a szabályai.

Hihetetlen volt.

Amikor hazaértek, addigra mi már mind otthon voltunk.

A nappaliban vártuk Öket.

Volt némi kíváncsiság a tekintetében, de semmi lázadás, semmi düh... meglepően nyugodt volt, és azt Jazz is megerősítette.

Carlisle szépen mindenkit bemutatott neki..

- Carlisle vagyok, és ez itt a csládom.

Esme, a feleségem, Ők pedig a testvéreid mostantól , Alice és Jasper szintén házasok. - folytatta, majd rám nézett.

- Ő Edward.

-És Ő, Ő az őrangyalod mostantól - nézett Rosaliera, aki már mosolygott is a szája szegletében.

-Rendben! - mondta Emmett a lehető legnagyobb nyugalommal. -de akkor most elmondanátok nekem, hogy mi történt, és hogy miért öltem meg a szarvasokat? Nem mondom, hogy nem volt laktató, és jó, de kicsit nehezen fogom fel ami történt.

A medvére még emlékszem, és azután? - várta a választ türelmesen.

Akkor mi csendben kiindultunk a szobából, csak Rosalie nem.

Carlisle az ajtóból visszafordult és így szólt.

-Rose mindent elmond majd neked.Később találkozunk, légy üdvözölve a családban! -válaszolt apám kedvesen.

De addigra Emmett már Rosalie látványával volt elfoglalva.

Jobbnak láttam nem belenézni egy darabig a gondolataiba..

Meglepetések sorozata

Egyszer egy este amikor hazaértem, Esme gondolataiban láttam némi bűntudatot én meg kezdtem lassan kétségbeesni, és vártam a szemrehányásokat...

Kikotyogta Rosalienak, hogy Carlisle nekem szánta Őt, és Rosalie fejében mérhetetlen sértettséget láttam.

Megint a régi nóta, miért nem tetszik nekem....

Pedig csak a hiúsága beszélt belőle, nem pedig igazi érzelmek.

Testvéremként szerettem és Ő is így érzett, de a hiúsága mást mondatott vele.

Mégsem szólt semmit, csak duzzogott látványosan, arra várva, hogy majd én kérdem meg, hogy mi a baja, de nem tettem.

Jó színész voltam, elhitettem velük, hogy nem láttam a gondolataikat.

Nem tudtam, hogy jól tettem-e vagy sem, de ha kitör belőle, akkor legalább legyen időm felkészülni rá.

Próbáltam időt nyerni magamnak.

Esmet nem tudtam becsapni, de Rose annyira el volt foglalva magával, hogy nem volt ideje figyelni rám.

Reméltem, hogy majdcsak történik valami ami eltereli Rose figyelmát rólam, és a velem kapcsolatos buta gondolatairól.

Igyekeztem nagyon keveset szem előtt lenni.

Esme meg is jegyezte hetek múlva, hogy olyan mintha kerülném a családot, de megnyugtattam.

- Anya, tudod milyen vagyok, kell a magány számomra néha..Ne aggódj kérlek. - mosolyogtam megnyugtatóan.

-Rendben, ha ezt akarod.. de hiányzol Edward. - ölelt meg Esme.

- Ne haragudj, nem szándékos volt, csak kicsúszott a számon.. - kérte megbocsájtásom tekintetében anyám, de nem volt mit megbocsájtanom neki.

- Semmi baj, előbb-utóbb úgyis megtudta volna. - nevettem.

Minden rendben volt.

Kellemes délutánt töltöttem anyámmal, én játszottam neki, Ő meg csak élvezte a zenémet.

Carlisle épp egy esti sétára készült, amikor a döbbenet nagyobbat szólt a fejében, mint a bejárati ajtó becsapódása.

Két idegent láttam a fejében.

Mire rám gondolt, és azt sugallta felém gondolataival, hogy menjek utánna, már mögötte is voltam.

A kapu előtt álltunk és döbbenten néztük egymást, de csak pillanatokig, mert a fiú és a lány aki ott állt előttünk, már a gondolataival meg is nyugtatott engem, és gondolataikat közvetítettem szinte azonnal Carlisle felé, hogy nem kell aggódnia. minden rendben lesz.

-Békével jöttek. -suttogtam nyugodtan, majd folytattam - Ő Alice, Ő pedig Jasper.

Egy párt alkotnak, és minket kerestek, csatlakozni akarnak hozzánk.. - majd Alicehoz és Jasperhez fordultam.

-Gyertek be, odabenn kényelmesebben tudunk beszélgetni.- invitáltam Őket házunkba, és Carlisle is megnyugodni látszott valamelyest.

Odabent Alice elmesélte a törénetet, ahogyan kereste és megtalálta Jaspert, és azután, ahogyan minket kerestek a látomásai által.

Carlisleban némi büszkeséget és örömöt éreztem, amiért valakik így képesek elfogadni és alkalmazkodni az Ő elveihez, csak azért, hogy a családunkhoz tartozhassanak.

Elképedve hallgatta Alice és Jazz történetét, és ahogy Alice az első pillanattól fogva az Ő elvei szerint élt segítség és írányítás nélkül.

Nem volt kétséges, Ők velünk fognak maradni.

Esmé majd kiugrott a bőréből örömében.

Mindig nagy családra vágyott, mi meg lassan elég nagy családnak is számítottunk már.

Lassan át kellett szervezni a ház beosztását is, mert egyre többen lettünk, és erre azért nem voltunk felkészülve.

Bár Alice és Jazz kitúrtak a szobámból, mégsem zavart annyira mint amennyire eljátszottam azt.

Alice valahogy jobban megértett engem, mint eddig bárki.

Örültem nekik.

És még nem értek véget a meglepetések....

Egyik délután Rosalie rémült arccal rontott be a házba ölében gyermekként tartva egy nála szinte majdnem kétszer nagyobb sebesült, több sebből vérző fiút...

Mi csak tátott szájjal néztük, de gondolatai megnyugtattak, hogy nem Ő támadta meg, Ő épp azt szeretné ha Carlisle megmentené.

A fiút egy medve marcangolta szét.

Rose éppen időben érkezett, szerencse hogy arra vadászott, a fiú szerencséje ez.

Carlisle nevét kiáltotta Rose, és apánk az első kiáltásra lesietett, érezte hogy baj van.

- Carlisle meg kell mentened! Mentsd meg nekem, tedd meg, kérlek! - sikoltotta Rose kétségbeesve.

Carlisle nem szólt, csak bólintott.

Nem volt boldog a tudattól, hogy megint elveszi a választási lehetőségét valakinek, de a lánya boldogsága fontosabb volt neki sokkal!

Nem tudott volna egyikünknek sem nemet mondani.

Most sem tette, és megkezdődött Emmett háromnapos szenvedése, és vámpírrá változása.