Búcsú

Eljött a nap, amikor az erdő szélén vártuk Edwardot, amíg Ő elköszön az Ő Bellájától.

Mindenki készen állt, és minden el volt rendezve, Carlisle mindent elintézett, nekünk csak indulnunk kellett.

Most Rosalien sem láttam kitörő örömöt, de ha itt tartunk igazán bánatot sem..

Edward szomorúsága viszont mindent kifejezett.

Még sosem láttuk ilyennek. Nem szólt egy szót sem, még akkor sem amikor Alice előre figyelmeztette Bella esetleges reakciójára.

Úgy indult Bellához, mint aki a saját kivégzésére indul...

Nem próbáltam vidítani most, hasztalan lett volna, mert megértettem, még ha nem is mutattam neki soha ezt az oldalamat, valahol mégis átéreztem a szomorúságát, és bár azt mondhatnám hogy meg is értettem káosz elméletét, amivel elhagyni készült az egyetlen teremtményt akit valaha is szeretett és akit szeretni is fog amíg csak él... de ezt sajnos nem mondhattam el magamról.

Alice Bellát féltve idegesen toporgott, még Jazz sem tudta megnyugtatni.

Féltette legjobb barátnőjét és testvérét is, hiszem Ő már látta, hogy ennek nem lehet jó vége..de Ed reménykedett benne, hogy ezek a látomások változnak, és hogy talán Alice lát rosszul valamit, hiszem az emberi elme képes felejteni... ha mi nem is, de az emberek igen.

Ebben reménykedett, hogy ha minden bizonyítokot eltűntet, ami a létezésére utalna, akkor előbb-utóbb a feledés szürke homályába veszhet és Bella talán új életet kezd majd...

Sajnos öcsém e tekintetben túl romantikus és túl naivnak mutatkozott, és főleg meglehetősen makacsnak.

Makacsnak mint egy öszvér!

Hallottuk ahogy az erdőbe érnek, de csak a szélén sétáltak.. hallottunk minden szót, de lélegzetvisszafolytva vártuk Bella reakcióját, amit senki nem tudhatott biztosra igazán.

Ez a lány folyamatosan meglepett mindenkit különleges észjárásával.

Igazán nem mehettünk biztosra, hogy miként fogadja a hírt, miszerint,elmegyünk örökre....

Bella kiborult!

Hallottuk a szívverését ahogy szinte megáll és a kihagyás után olyan ütemre vált, ami már orvosi eset lenne...

Alicet Jasper fogta le, nehogy odarohanjon, de aztán kissé lenyugodott Alice és Edward kívánságát tiszteletben tartva, csak szomorú szemekkel nézett maga elé.

Edward rövid magyarázat után végleg elbúcsúzott Bellától.

Szomorú nap volt ez, mindannyiónk számára, hiszen egy részét elvesztettük Edwardnak is, mert egy része itt maradt örökre Bellánál Forksban.

Amikor odaért hozzánk, csak halkan súgta:

-Indulhatunk.

Utazásunk csendes és nyugtalan volt.

Edward rosszul hitte, hogy nincsen lelkünk, mert volt, csak az övé már Forksban örökre.

Senki nem szólt, senki nem faggatta, el kellett fogadnunk a döntését és hogy miért tette amit tett.

Bár érthettük volna Őt igazán, de ahogy Bella gondolkodását, az övét sem lehetett követni...

Szigorúan meghagyta Alicenak, hogy hagyja a látomásokat Belláról meg magának, és innentől kezdve Bella neve többé nem hangzott el a családunkban.

A szomorúság viszont vészjósló ködként telepedett ránk, de főleg Esmere, Alicera és Edwardra.

Teltek a hetek és a hónapok, de Edward igazi élőhalottként vegetált.

Nem volt benne egy szemernyi sem abból ami azelőtt, hogy elhagyta volna Bellát.

Nem zongorázott, nem írt dalokat, nem mosolygott többé és beszélni is alig beszélt..csak amennyit feltétlen szükséges volt...

Esmé legalább annyira szenvedett a boldogtalanságtól, hogy a lányát és a fiát is elvesztette egyben.

Mert Edward egyszer csak úgy döntött, elhagy minket egy időre, egy remete magányában látta jobbnak folytatni sanyarú kis életét.

Nem tartottuk jó ötletnek, de megint nem szólhattunk bele.

Ez a család már nem ugyanaz volt mint régen.

Igyekeztem én, de egymagam kevés voltam ahhoz, hogy vidám és boldog család legyünk újra...

Rosalie nyugodtnak látszott, de Őt is bántotta Esme és Ed boldogtalansága.

De azt, hogy rosszul döntött Ed, azt még mindig nem ismerte volna be, soha.

Rose már csak ilyen volt, makacs és önfejű.

A ház Edward nélkül olyan lett mint egy kripta..mint egy nagy vegetáló élőhalottakkal teli kripta, és a hangulat is ebbe illő volt.

Igazi kriptahangulat.

Nem mintha Ed a vidámság mintaképe lett volna valaha is, de kevesebbek voltunk nélküle akkor is.

Még én sem hoztam a szokásos formámat, főleg mert nem volt akit húzzak az idióta vicceimmel, és mert most nem is nagyon lett volna miből tréfát csinálni.

Mindig morbid tréfáim voltak, de azért érzéketlen nem vagyok.

Néha ugyan jelentkezett Ed, hogy jól van, de semmi több, és ezt is csak Esme megnyugtatására tette, azt hiszem.

Amikor mi próbáltuk keresni, valahogy nehézkessé vált elérni Őt, amit később mindig kimagyarázott valahogyan, de rossz volt látni, ahogy egyre méllyebbre ássa magát az önsajnálatban és a bánatban.

De megértettem hiszen bennünk sokkkal elevenebben élnek az emlékek, és a feledni lehetetlen számunkra.

Így élni, ezek tudatában, nem lehetett könnyű....

De mégis úgy éreztem, jobb lett volna, ha köztünk marad, és talán ha csak hangyányit is, de megkönnyíthettük volna a dolgát, vagy legalább megpróbálhattuk volna, de Ő teljesen kizárt minket most az életéből.

Mint az űzött vad, úgy menekült saját maga elől....

De Ed mindig ilyen volt, néha olyan szinten zárkózott magába, hogy faltörő kosokkal sem lehetett volna a közelébe férkőzni...

Bíztunk benne, mert hihetetlen erejéről már számtalan alkalommal tett tanubizonyságot, de a fenébe is, mégiscsak egy család vagyunk!

Jól esett volna beolvasni neki, de nem tehettem, nem akartam esmet még jobban bántani ezzel.

Így sem állt messze attól, hogy bele ne betegedjen legkedvesebb fia elvesztésébe...

Alice ugyan megosztotta velünk a látomásait, de persze úgy, hogy Ed sose tudjon ezekről, de ezek a látomások sem kecsegtettek semmi jóval egyenlőre.

Reméltem,. hogy történik valami csoda, és minden rendbejön egyszercsak, és mint ahogy a kisgyermekek hisznek még a Mikulásban, úgy hittem én is a csodákban most.