Meglepetések sorozata

Egyszer egy este amikor hazaértem, Esme gondolataiban láttam némi bűntudatot én meg kezdtem lassan kétségbeesni, és vártam a szemrehányásokat...

Kikotyogta Rosalienak, hogy Carlisle nekem szánta Őt, és Rosalie fejében mérhetetlen sértettséget láttam.

Megint a régi nóta, miért nem tetszik nekem....

Pedig csak a hiúsága beszélt belőle, nem pedig igazi érzelmek.

Testvéremként szerettem és Ő is így érzett, de a hiúsága mást mondatott vele.

Mégsem szólt semmit, csak duzzogott látványosan, arra várva, hogy majd én kérdem meg, hogy mi a baja, de nem tettem.

Jó színész voltam, elhitettem velük, hogy nem láttam a gondolataikat.

Nem tudtam, hogy jól tettem-e vagy sem, de ha kitör belőle, akkor legalább legyen időm felkészülni rá.

Próbáltam időt nyerni magamnak.

Esmet nem tudtam becsapni, de Rose annyira el volt foglalva magával, hogy nem volt ideje figyelni rám.

Reméltem, hogy majdcsak történik valami ami eltereli Rose figyelmát rólam, és a velem kapcsolatos buta gondolatairól.

Igyekeztem nagyon keveset szem előtt lenni.

Esme meg is jegyezte hetek múlva, hogy olyan mintha kerülném a családot, de megnyugtattam.

- Anya, tudod milyen vagyok, kell a magány számomra néha..Ne aggódj kérlek. - mosolyogtam megnyugtatóan.

-Rendben, ha ezt akarod.. de hiányzol Edward. - ölelt meg Esme.

- Ne haragudj, nem szándékos volt, csak kicsúszott a számon.. - kérte megbocsájtásom tekintetében anyám, de nem volt mit megbocsájtanom neki.

- Semmi baj, előbb-utóbb úgyis megtudta volna. - nevettem.

Minden rendben volt.

Kellemes délutánt töltöttem anyámmal, én játszottam neki, Ő meg csak élvezte a zenémet.

Carlisle épp egy esti sétára készült, amikor a döbbenet nagyobbat szólt a fejében, mint a bejárati ajtó becsapódása.

Két idegent láttam a fejében.

Mire rám gondolt, és azt sugallta felém gondolataival, hogy menjek utánna, már mögötte is voltam.

A kapu előtt álltunk és döbbenten néztük egymást, de csak pillanatokig, mert a fiú és a lány aki ott állt előttünk, már a gondolataival meg is nyugtatott engem, és gondolataikat közvetítettem szinte azonnal Carlisle felé, hogy nem kell aggódnia. minden rendben lesz.

-Békével jöttek. -suttogtam nyugodtan, majd folytattam - Ő Alice, Ő pedig Jasper.

Egy párt alkotnak, és minket kerestek, csatlakozni akarnak hozzánk.. - majd Alicehoz és Jasperhez fordultam.

-Gyertek be, odabenn kényelmesebben tudunk beszélgetni.- invitáltam Őket házunkba, és Carlisle is megnyugodni látszott valamelyest.

Odabent Alice elmesélte a törénetet, ahogyan kereste és megtalálta Jaspert, és azután, ahogyan minket kerestek a látomásai által.

Carlisleban némi büszkeséget és örömöt éreztem, amiért valakik így képesek elfogadni és alkalmazkodni az Ő elveihez, csak azért, hogy a családunkhoz tartozhassanak.

Elképedve hallgatta Alice és Jazz történetét, és ahogy Alice az első pillanattól fogva az Ő elvei szerint élt segítség és írányítás nélkül.

Nem volt kétséges, Ők velünk fognak maradni.

Esmé majd kiugrott a bőréből örömében.

Mindig nagy családra vágyott, mi meg lassan elég nagy családnak is számítottunk már.

Lassan át kellett szervezni a ház beosztását is, mert egyre többen lettünk, és erre azért nem voltunk felkészülve.

Bár Alice és Jazz kitúrtak a szobámból, mégsem zavart annyira mint amennyire eljátszottam azt.

Alice valahogy jobban megértett engem, mint eddig bárki.

Örültem nekik.

És még nem értek véget a meglepetések....

Egyik délután Rosalie rémült arccal rontott be a házba ölében gyermekként tartva egy nála szinte majdnem kétszer nagyobb sebesült, több sebből vérző fiút...

Mi csak tátott szájjal néztük, de gondolatai megnyugtattak, hogy nem Ő támadta meg, Ő épp azt szeretné ha Carlisle megmentené.

A fiút egy medve marcangolta szét.

Rose éppen időben érkezett, szerencse hogy arra vadászott, a fiú szerencséje ez.

Carlisle nevét kiáltotta Rose, és apánk az első kiáltásra lesietett, érezte hogy baj van.

- Carlisle meg kell mentened! Mentsd meg nekem, tedd meg, kérlek! - sikoltotta Rose kétségbeesve.

Carlisle nem szólt, csak bólintott.

Nem volt boldog a tudattól, hogy megint elveszi a választási lehetőségét valakinek, de a lánya boldogsága fontosabb volt neki sokkal!

Nem tudott volna egyikünknek sem nemet mondani.

Most sem tette, és megkezdődött Emmett háromnapos szenvedése, és vámpírrá változása.