Emmett meglepetése

Hát, ami engem illetett, minden tiszteletem Emmetté volt.

A többiek gondolataiban szintén ezt láttam.

Néma csendben tűrte a kínokat, amiket átélt átváltozása alatt.

Mindannyian tudtuk, mit érez, mi és mennyire kínozza és hogy mekkora hatalmas fájdalmas változás ez, de Ő mégsem adott ki egyetlen hangot sem...

Emberi életében is nagyon erős lehetett, mert amit most ki kellett állnia, azt egyikünk sem tűrte így, ahogy Ő.

Megemeltem némán nem létező kalapom, és valahogy azt sejtettem, habár nagyon mások vagyunk, mégis pajtásomra akadtam benne.

A gondolataiban láttam a fájdalmát, de azt is, hogy férfiként kell viselkednie, és majdnem felnevettem amikor gondolatai közt meghallottam:

-Nem vagyok én lány, hogy sikítsak a fájdalomtól...- majdnem felnevettem, hiszen ha úgy vesszük, legalább annyira hiú, mint Rose, csak más értelemben...

Visszafogtam magam, a helyzet sokkal több komolyságot kívánt meg.

Örömmel láttam azt , hogy miközben bár kínozza a fájdalom, és egész testét láthatatan lángok nyaldossák belülről, Ő mégis Rosaliera gondol csak..hogy szó szerint idézhessem, az Ő "angyalára".

Az hogy egy vámpírt angyalnak hitt, méginkább elbizonytalanított abban, hogy épelméjűnek gondoljam, de a türelmünk szinte végelen, így kivárom, míg magához tér..aztán majd meglátjuk...

Rosalienak éppen erre volt szüksége, erre, hogy valaki feltétel nélkül rajongjon érte.

Emmett jó választásnak látszott bizonyulni Rosalietól.

Rosalie elég nehezen tűrte a várakozást, fel-alá mászkált nyughatatlanul, és tekintetét egy pillanatra sem vette le a némán szenvedő Emmettről.

Egyetlen pillanatra, de csak egyetlen pillanatra megirigyeltem azt, hogy ebben a szonbában mindenki párjára lelt...

Az én magányom, különösen kegyetlennek és önmarcangolónak tűnhetett nekik most.

Aztán visszatértem a valóságba, és rájöttem, hogy a létem, nem alkalmas arra hogy párt keressek magamnak, és az önsajnálat végtelen mély mocsara a legalkalmasabb hely számomra a világon.

Elnyel időnként, és magába fogad kérdések és fenntartások nélkül.

Lassan vánszorott az idő..sokkal lassabban mint szerettük volna.

Mintha ilyenkor szándékosan akarta volna tudatni velünk, hogy öröklétünk végtelen és hiábavaló, hogy csak púp vagyunk e föld hátán...csak létezünk, de mindenféle ok nélkül.

Emmett átváltozása harmadik napjához érkeztünk.

A szenvedése most még intenzívebb lett, még több fájdalom kínozta, mint eddig de némasága még mindig kitartott, és én már tudtam, hogy csak Rosalieért volt ilyen erős.

Csodáltam érte, de ezt valószínűleg sosem fogom a tudtára adni..

Mindannyian ott voltunk a szobában, és vártuk az átalakulása utolsó pillanatát, azt amikor majd a szíve dobban egy utolsót és egy másik szemmel nézi majd , azt a másik világot ami eddig ismeretlen volt számára, egy álomvilág, ami talán nem is létezik...

A mi világunkban minden más volt.

Egy olyan világ, ahol, ha a szabályokkal együtt tud majd élni, akkor nem lesznek határok számára..

Valamiért azt éreztem benne, a gondolatai és az ereje által, hogy nem okoz neki olyan nagy gondot mindez, az ami a létükkel és az életmódunkkal kapcsolatos.

-Hamarosan vége..- mondtam halkan, és minden szempár a szobában Emmettre szegeződött.

Emmett kinyitotta szemét.. Rosalie abban a pillanatban már ott is termett mellette.

-Az én angyalom, itt az én angyalom..-gondolta Emmett és csak nézte Rosaliet, olyan gyermeki csodálattal, amilyet még nem áttam azelőtt.

-Gyere, most futni fogunk, és megmutatom, mit kell tenned.- mondta Rosalie, és kézenfoga a fiút, aki engedelmesen követte Őt.

A gondolataiban láttam, hogy a világ végére is követné ha azt kérné tőle Rose.

A vadászatra mind elkísértük Őket, védelmezőn, de tisztes távolból követve, hogy csak szükség esetén avatkozzunk bele, de erre semmi szükség nem volt.

Emmett, mint ha mindig erre a létre készült volna, ösztönösen cselekedett, és nem okozott neki gondot a vadászat, sem pedig a szabályai.

Hihetetlen volt.

Amikor hazaértek, addigra mi már mind otthon voltunk.

A nappaliban vártuk Öket.

Volt némi kíváncsiság a tekintetében, de semmi lázadás, semmi düh... meglepően nyugodt volt, és azt Jazz is megerősítette.

Carlisle szépen mindenkit bemutatott neki..

- Carlisle vagyok, és ez itt a csládom.

Esme, a feleségem, Ők pedig a testvéreid mostantól , Alice és Jasper szintén házasok. - folytatta, majd rám nézett.

- Ő Edward.

-És Ő, Ő az őrangyalod mostantól - nézett Rosaliera, aki már mosolygott is a szája szegletében.

-Rendben! - mondta Emmett a lehető legnagyobb nyugalommal. -de akkor most elmondanátok nekem, hogy mi történt, és hogy miért öltem meg a szarvasokat? Nem mondom, hogy nem volt laktató, és jó, de kicsit nehezen fogom fel ami történt.

A medvére még emlékszem, és azután? - várta a választ türelmesen.

Akkor mi csendben kiindultunk a szobából, csak Rosalie nem.

Carlisle az ajtóból visszafordult és így szólt.

-Rose mindent elmond majd neked.Később találkozunk, légy üdvözölve a családban! -válaszolt apám kedvesen.

De addigra Emmett már Rosalie látványával volt elfoglalva.

Jobbnak láttam nem belenézni egy darabig a gondolataiba..