Hősünk

Alice nem hívott.

Jó ideje semmit nem tudtunk, és bár ismertem testvéremet, és tudtam, hogy mindent meg fog tenni, szinte a lehetetlent is, de ettől függetlenül nagyon aggódtam, hiszen mégiscsak a Volturiról volt szó.

Rosalie, a kis angyalom, minden bűnét megbánva a legjobban aggódott Ed miatt.

Nem is akartam sokat piszkálni ballépése miatt, mert így is eléggé lelkiismeretfurdalása volt.

Ráadásul tudtam, hogy még Esmétől úgyis kap egy kis anyai dorgálást... na meg nagy a család, mindenki mondd majd neki "okosakat", amik majd még egy ideig elég önmarcangolnivalót adnak neki még...

Háááát, ilyen amikor nem gondolkodik a vámpír lánya.

Rose csak fel alá járkált..

-Minden rendbejön. - próbáltam már nyugtatni, de nem sok sikerrel.

-Anya sosem fogja megbocsájtani nekem! - ostorozta magát tovább, de akkor megcsörrent telefon.

Rémült arccal nézett rám, de nem nyúlt a telefonért, mintha telefonon csak rosszhírek érkezhetne.

Esme volt, és csak hazaszólt, én pedig Rosaliemat védve nem mondtam semmit, pedig Esmé biztosan anyai ösztönei miatt, valahogy ahogy Ő mondta, rosszat sejtett.

Valamennyire megnyugtattam, de nem hiszem, hogy teljesen sikerült, de tudtam, ha hazaérkeznek, mindenképp el kell mondanunk mindent nekik, addig viszont nyertem egy kis időt az én felelőtlen angyalom számára.

Rosaliet elzavartam vadászni, mert nagyon bosszantó kezdett lenni, ahogy fel-alá járkálva táncolt az amúgy is cérnavékony idegeimen..

Amint kitette a lábát, megcsörrent a telefon.

-Emmett, Alice vagyok.

-Este érkezünka reptérre, otthon mindent elmesélünk.

-Bella a mi hősünk! Elképesztően bátor volt, és Edward jól van, minden a régi, és minden rendben van.- csacsogta újra a régi szokásos vidám hangján megnyugtatóan.

-Megyünk értetek. És Alice... kössz! -motyogtam hálásan.

-Ne nekem, majd Bellának. Este találkozunk. Csao. - köszönt el.

Alig vártam, hogy elmondhassam Rosenak a jóhírt, és végre egy kicsit megnyugodni lássam.

Emlegetett szamaram hamarosan meg is jelent, és mondhatom, egész más lett az arca amikor meghallotta a jóhírt, de a rémület nem tünt el teljesen, mert még szembe kellett néznie Edwarddal, Alice-al és szüleinkkel is, na és főleg Bellával.

Nagyon vártuk az estét, és idő előtt ott toporogtunk a reptérparkolójában immáron Esme és Carlisle és a minket nyugtató Jasper.

Alice emberi tempóban, de mégis rohanva futott Jazz felé.

Jazz sem várt tétlenül boldogan sietett Alice felé.

Tekintetükben megnyugvás és bizalom keveredett örök szerelmükkel.

Esme és Carlisle csendben és külső szemlélődő számára nyugodtan megvárták míg odaérnek hozzánk a többiek. Esme olyan erővel szorította magához Bellát, hogy attól féltem összetöri szegény lányt..

-Köszönöm Kicsim! Annyira köszönöm, nem is tudod milyen hálás vagyok neked! - és ha nem tudtam volna, hogy a vámpírok nem sírnak, azt hittem volna, hogy Esme azonnal elbőgi magát.

-Ugyan, én, nem tettem semmit. - mondta Bella szerényen, és a kimerültség miatt szinte olyan kábult volt, hogy alig állt a lábán...

Edward egyetlen pillanatra sem engedte el Bellát.