Rose ébredése

Rosalie szenvedése minden eddiginél fájdalmasabbnak és végtelennek tűnt...

A gondolataiban rémisztően sok fájdalom volt.

Szerettem volna segíteni, de nem tudtam, ezen át kell esni.

Nagyon más volt a gondolatai alapján mint én, Carlisle vagy Esme...

Ijesztően más!

A fájdalom amit megélt még emberi életében annyira megkeserítette ezt a lányt, hogy csak a haragot, a gyűlöletet és a bosszút láttam a gondolataiban...

Figyelmeztetnem kell Carlislet, mert úgy érzem nem lesz könnyű féken tartanunk azt a dühöt.

Hárman talán elég óvatosak lehetünk, és elég jól tudunk majd rá vigyázni.

Rosalie háromnapos szenvedése a végéhez közeledett.

Esme és én felváltva voltunk vele és próbáltuk mérsékelni a szenvedését, de mindketten tudtuk, hogy ez lehetetlen küldetés számunkra.

Carlisle a napokban sokat dolgozott, de azért amennyit lehetett velünk volt.

Mint ahogyan most is, amikor a legnagyobb szükség volt rá.

Itt volt az ideje, hogy figyelmeztessem.

-Carlisle, tudnod kell, hogy ez a lány nem stabil, fájdalom gyötri, és nem csak az átalakulással járó fájdalomról beszélek..a lelke fáj, vagy ami maradt abból... - apám bólintott, és láttam hogy megértette amit tudatni akartam vele, de mégis nyugtatni próbált.

- Fiam, láttam milyen sérülései voltak, de kis szerencsével nem fog emlékezni minderre az ébredése után, és hárman majd tudunk rá vigyázni.

Meg tudjuk óvni Őt kellőképpen, és azonkívül lassan úgyis költöznünk kell, így ez is megoldást jelenthet. - és félig igaza is volt ebben.

Carlislenak a gondolatai is ugyanolyan nyugodtak voltak, mint ahogyan beszélt, és ez megnyugtatott engem is valamennyire.

Reméltem hogy félelmeim nem igazolódnak be, és apámnak lesz igaza.

Vártunk, és reméltünk....

Rosalie szive lassan és erőtlenül dobogott már, mi mindhárman feszülten és éberen figyeltük Őt.

Erőtlen szívdobbanásai egyszer csak végleg feladták a küzdelmet testében, az életfunkciói megszűntek létezni és újjá született, majd lassan magához tért.

A szemét lassan nyitotta ki, mintha félne attól amit látni fog...

Rosalie gyönyörű volt, sápadt bőre tökéletesen illett aranyszőke hajához , és meg kellett állapítanom, hogy az aranybarna szemszín is jól fog neki állni, mivel a még vérvörös szeme sem tudott csökkenteni a szépségén semmit sem!

Nagyon szép volt, de agyam csak ennyit tudatott velem, hogy szép..de semmi többet.

Carlisle reménye nem fog beteljesülni.

Sajnáltam ezt, de meg is könnyebbültem kicsit, és reméltem, hogy ez volt az utolsó kísérlete apámnak arra, hogy nekem társat próbáljon keresni.

Rosalie vérvörös szemével riadtan nézett minket, gondolataiban láttam, hogy nem értett semmit.

Tudatnom kellett vele, hogy a szándékaink békések, és hogy segíteni akarunk neki, nem pedig ártani.

-Rosalie, én Edward Cullen vagyok, Ő Carlisle Cullen, és Ő pedig Esme Cullen Carlisle felesége. - mutattam szüleimre, majd gyorsan folytattam - Mostantól mi vigyázunk rád, és mi leszünk a családod.

Nem kell félned tőlünk, nem bántunk téged. - próbáltam nyugtatni, de ebben a lányban több kétség volt mint bárkiben akit eddig ismertem, habár ismerőseim listája nem volt valami hosszú...

Esmé előrébb lépett, remélve, hogy jobban meg tudja majd nyugtatni a bizonytalan lányt, de akkor Rosalie kitört közülünk és a csukott ablakon keresztül is áttörve magát, nekilódult elképesztő sebességgel.

Én értem be elsőnek a domb tetején.

-Rosalie, hagyd kérlek hogy segítsünk. Kérlek, kérlek! - és ez hatott, mert a gondolatai megnyugodtak kissé...

-Ígérem mindent elmondunk és mindenben melletted leszünk, de most bíznod kell bennem!- kérleltem.

- Mit tettetek velem? - sziszegte a fogai között dühösen, de kíváncsian is egyben.

- Meghaltál volna, Carlisle talált rád. Már alig volt benned élet, ezért tette amit tett. csak jót akart, ahogy mindannyiónkkal is ezt tette.-

Nem mondhattam el neki, hogy gyűlölöm azt a létet, és hogy bármit megadnék a halálért vagy azért hogy újra ember lehessek és visszakaphassan elveszettnek hitt lelkem.

Adnom kellett neki egy esély arra, hogy megbéküljön a sorsával és hogy új természetének előnyeit megtalálhassa, vagy előnyére fordíthassa legalább..nem tehettem meg vele, hogy azt mutatom meg csak amit én látok.

Kellett számára az esély..kellett a lehetőség, hogy normálisnak hihesse magát.

-Mi vagyok?, Miért érzem magam olyan furcsán, és mi ez a szag? - de a választ nem várta meg, már futott az illat felé, amit én is éreztem már.

Szerencsére csak pár eltévedt birka kószált a domboldalban, és ezeket érezte meg Rosalie, és nyomban az ösztönei szerint cselekedett.

Pillanatokon belül a hat birkának már csak az élettelen teste hevert egy kupacban.

De Rosalie most még jobban kiborult és válaszokat követelt szinte hisztérikusan, de addigra már Carlisle és Esmé is odaértek és a magyarázkodást meghagytam nekik, és a háttérből figyeltem tovább őket.

Esmé olyan megnyugtatóan magyarázott el mindent Rosalienak, hogy pillanatnyilag nem kellett tartanunk a lány kitöréseitől.

Ruhája elszakadt és vérfoltos volt..Rosalie megint kiborult, bár ez nem volt olyan látványos kitörés, amolyan női hisztinek mondanám.

- Borzalmasan festhetek, át kell öltöznöm,és a hajam is ... meg kell mosakodnom..- mondta fintorogva.

Carlisle és én csak értetlenkedve néztünk egymásra és szinte ugyanabban a pillanatban gondoltuk ugyanazt, hogy ilyen hiú teremtést még nem láttunk soha... összemosolyogtunk.

-Gyere kedvesem, majd én segítek neked! - mondta kedvesen Esmé és elindultunk a ház felé.

valahol örültünk is, mert legalább volt valami ami elterelte a figyelmét és Esmé külön élvezte hogy egy lánnyal gazdagodott szépen gyarapodó családunk.

Rosalie rettentő hiú volt, még annál is hiúbb.

Tudta hogy szép, és bosszantotta hogy nem tetszik nekem.

Bár nem tetszettem neki igazán, mégis szeretett volna tetszeni nekem.

Nem értettem én ezt.

Jobb is hogy nem tudta, hogy Carlisle nekem szánta Őt, ez csak

még jobban felbosszantotta volna.

Még csak az hiányzott igazán, hogy kérdezgessen erről, így is elég kellemetlen helyzet volt ez...