Nászút

Az esküvő után nem sokkal később, hosszabb nászútra indultunk Rosalieval.
Ez izgalmas volt. Csak mi ketten...el sem tudtam képzeni, ami ránk várt..
A nászút előtt Esmé egy gyönyörű házat újított fel nekünk, ezt kaptunk nászajándékba Tőle és Carlisletól.
Csakhogy még kár volt nekünk ilyesmit adni,mert másnap reggelre nem sok maradt belőle..
Nagyon sajnáltam a házat, de az okot nem, ami miatt szinte majdnem a földdel tettük egyenlővé!
Rose elképesztő volt!
Minden játékomban benne volt, és még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy Ő is annyira szeret engem, mint én Őt!
Emberi mértékkel ez talán felsem dolgozható..mi másként éltük ezt meg.
Sokkal szenvedélyesebb, sokkal intenzívebb és sokkal de sokkal vadabb volt ez az érzés!
Az ösztöneimet könnyebben korlátok közé szorítottam, mint az érzéseimet Rose iránt.

Esme először lemerevedett, majd méregette hogy mi az amit még helyre lehet hozni és mi az amit már nem... aztán csak nevetett.
- Mire hazajöttök, minden a régi lesz. - kacagta, és tudtam érti amit érzünk...talán Ők is így voltak Carlisle-al.
Kíváncsi vagyok hány házat tettek tönkre.. tettem fel a kérdést magamban, de Edward látta a gondolataimat és cinkos mosollyal odasúgta, hogy nem kell nekünk mindenről tudnunk..
Ez igaz, de azért kíváncsi lettem volna..

Esmé és Carlisle is, de mindenki csak nevetett. Igazi családi pillanat volt ez.

A nászút sem a szokványos volt, mindenfelé utazgattunk, előre meg nem tervezett módon. Remek volt minden pillanat, nagyon élveztem!

Rose kivirágzott és felélénkült, és ettől csak még kívánatosabbá és gyönyörűbbé vált számomra!
Képtelen voltam fékezni a vágyaimat amikor vele voltam, és mindig vele voltam...

Kanadában voltunk, egy kis falutól pár kilométerre egy kis erdő mellett béreltünk ki egy házat, viszonylag távol mindentől...
Kellemes emlékeim maradtak Kanadáról..
Este volt amikor megérkeztünk, és a tulajdonos épp csak átadta a kulcsokat, elintéztük a papírokat,és dupla kaukciót helyeztünk letétbe nála, mert mi már tudtuk, hogy mi marad utánnunk!
Nem is bánta, úgy látszik hogy sok friss házas jár ide..de vámpírok biztosan nem...
Amikor hallottuk kiérni a főútra az autójával, egymásra néztünk meseszép angyalommal és ami ezután következett az minden együttlétünket felülmúlta!
( Mindig azt hittem hogy ennél gyönyörűbb már nem lehet,de mindig csodálatosabb volt!)

Rose úgy tépte le rólam az ingem, hogy nem is láttam a mozdulatot,csak az anyag hangját ahogyan reccsenve szakad le rólam... a következő pillanatban már olyan erővel szorítottam testemmel a falhoz, hogy ha szüksége lett volna arra hogy lélegezzen, bizonyára nem tudott volna.
De élvezte, mert még mindig erősebb voltam nála, neki meg pontosan erre volt szüksége, hogy egy erős, kemény férfi legyen mellette.
Ezt megadhattam neki, minden pillanatban!
Őrülten kívántam, de közben nyújtottam a pillanatot, hogy minél tovább érezhessem Őt!
Egy darabig benne volt a játékban, mint mindig..
Az ágyra fektettem most már finoman és óvatosan, Ő viszont vadul rántott magára, és akkor már nem tudtam tűrtőztetni magamat tovább!
Szenvedélye minden bennem lévő érzelmeimet és vágyaimat a sokszorosára korbácsolta fel.
Sajnáltam az ágyat, szép darab volt..most is, de lábak nélkül...
Egy pillanatra sem zökkentett ki minket az ágy összetörése, csak egymásnak léteztünk most!
Megpróbáltam finoman leszedni a ruháit, legalább is amit még nem tépett le magáról, de hamar meguntam a finomkodást, mert ezek a csattok és gombok nem voltak a barátaim sohasem, és mindennél jobban vágytam bőre finom érintését, őrjítő illatát, amit ilyenkor még kifinomultabban éreztem!
Recsegve szakadt le róla a maradék ruhája, és kihívóan nézett szemembe, mintegy utasítva tekintetével, hogy folytassam amit elkezdtem!
Teste minden négyzetcentiméretét megízleltem és érintettem!
Nem létezik a földön még egy ilyen csodálatos angyal! Micsoda tökéletes teremtmény Ő!
Imádtam az érintéseit, azt ahogyan rám nézett miközben testünk újra és újra egyesült!
Bár örökké tartott volna ez az éjszaka...De hiszen örökké is tart..csak türelemmel kell lennem a következő napnyugtáig!

Amikor extázisunkból a nap első sugarai térítettek magunkhoz, jelezve hogy új nap kezdődött, csak akkor láttuk a rombolást!
Nem bírtam nevetés nélkül...
Rose színlelt felháborodással szólalt meg..- Látod mit tettél, vagyis..., tettünk?- de közben a szeme mosolygott és büszkén csillogott!
Tudta jól milyen hatással van rám! Persze hogy tudta! Hiszen a szoba romokban hevert!
Az ágy lábak nélkül hevert, magát megadva a földön, a falban az egyik oldalon mély vésésnyomok amiket újjaimmal szánthattam bele a szenvedély hevében..a szőnyeg apró darabokban volt szétszóródva, mondjuk erre nem emlékszem gondoltam mosolyogva.. És a sok apróságot nem is említem!

-Hát én gyönyörűségem, ez a te hibád, pontosabban, mindig így hatsz rám rám, én ártatlan vagyok! - csókóltam a fülébe szavaimat,aztán szemeibe néztem ártatlanságot színlelve.
Felnevettünk mindketten, majd amennyire lehetett rendet raktunk, hogy este megint legyen mit rombolnunk...
A nap csodásan folytatódott, vadászni indultunk és én mint mindig, megint el akartam kápráztatni Rosaliet így amikor megláttam a nekem való fogást, már meg is iramodtam az áldozatom felé, de nem rohantam le, hanem játszadozni kezdtem vele, persze a magam módján folyt a játék.
Persze hogy medve volt, az ezen a környéken akadt szép számmal, aminek én nagyon örültem.
Rosalie remekül szórakozott azon, ahogyan incselkedtem a medvével.
Hangosan fel-fel nevetett, de aztán beleúntam a játszadozásba és "mosolyommal" könnyedén leterítve már nem játék volt többé számomra.

Örökkön-örökké

Most, hogy tudtam, mi vagyok és hogy az idő végtelen számomra, nem is kellett sokat gondolkoznom, hogy mit is szeretnék!
Tudtam hogy tetszem Rosenak, Ő is tudta hogy tetszik nekem, na de mégsem hagyatkozhattam csak az ösztöneinkre..
Kellett a hódítás öröme, elvégre férfi vagok, és ez régebben sem ment rosszul nekem, sőőőt elég jól!

Rosalie ráadásul éppen az a fajta nő volt aki szerette ha meg akarják hódítani, szerette ha bókolnak neki, és még jobban ha elkápráztathatta a férfiakat.
Engem sikerült neki teljesen! Odavoltam érte!
Bármit megtettem volna azért hogy velem legyen, úgy igazán velem, és örökké csak velem!

Külső szemlélődőnek talán felszínesnek és makacsnak tűnhetett.
A makacs is volt, ez igaz , de felszínesnek semmiképp nem mondtam volna Őt, mert nagyon is érző és tisztaszívű volt, csak kissé nyers a drágám, de majd én megpuhítom magamnak a saját szám íze szerint!- terveztem el hódítását magamban.

Mivel "Őrangyalomként" mellém volt beosztva felvigyázni engem és a tetteimet, amit nem is bántam mert szerettem vele lenni, mitöbb imádtam , hát ki is használtam becsülettel az alkalmakat, és sokat beszélgettem vele.
Bármit megtett volna azért, hogy újra ember lehessen, gyerekeket szülhessen, megöregedhessen...

Ezt sajnos nem állt módomban megadni neki, mert az én lehetőségeim is korlátozottak voltak, de ha megtehettem volna, akár az életemet is áldoztam volna érte, csak hogy egyetlen pillanatra boldognak láthassam!

Rose tipikus nő volt, a NŐ nagybetűvel! Gyönyörű, érzéki és csábító!
Aligha tudna neki bárki ellenállni...
Én épp ezt a típust kedveltem életemben is, de most az érzékeim még erősebbek és kifinomultabbak voltak.
Nagyon könnyű volt ráhangolódnom, és azt hiszem eléggé tetszettem neki ahhoz, hogy belemenjen a játékaimba, de még mindig nem tudtam, hogy miért mentett meg engem a medvétől...

Apropó medve..
A kedvencem lett!
Gondolom volt ebben némi bosszú is, de leginkább csak nagyon ízlett!
És szórakoztató is egy ingerült, téli álmából felébredt vadállattal fogócskázni , és tudni, hogy könnyedén leteríthetem új fegyveremmel, a "mosolyommal"...

Emberi életemből nem emlékszem hasonlóan intenzív érzésekre.
Hihetetlen világ tárult elém, amit nagyon élveztem!

Rose pedig élvezte a rajongásomat iránta, és könnyedén kezelte a helyzetet, meg engem is.
Egy pillanat alatt kent kenyérre és ez ellen nem tudtam, de nem is akartam mit tenni, mert kellett nekem! Nagyon kellett!
Vágytam rá egyre jobban!

Az új családom minden tagja könnyen elfogadott engem, de kissé értetlenül bámultak, hogy milyen könnyedén dolgoztam fel az öröklétet és az új természetemmel járó dolgokat.
Az egyetlen ami zavart, hogy folymatos "diétán" voltunk, de Rosaliért ezt is megemésztettem!
Igazából nagyon élveztem , hogy olyan erős vagyok, sőt újszülöttként meg még sokkal erősebb is voltam, mint bárki a családból.
Élveztem az erőmet, és használtam is amikor csak lehetett, és Rosenak is tetszett ez.

Azt hiszem, igyekeztem nagyon éreztetni vele a szerelmemet és a kitartásomat, hogy meg szándékozom hódítani, és lassan beadni látszott a derekát...
Épp elég sokszor csináltam magamból bohócot, hogy nevetni láthassam, de mindennyiszor megérte!

Sokszor nem is kellett csinálnom, csak önmagamat adtam, az is elég volt..
Nem az elutasítástól, hanem a viszonzatlan szerelemtől tartottam inkább, mert Rosalien kiigazodni néha nem volt egyszerű.

De bíznom kellett magamban és abban, hogy elég "belevaló gyerek" vagyok ahhoz hogy magaménak tudhassak egy ilyen csodát mint Rosalie!
Meg akartam kérni a kezét!
Magam mellett akartam tudni az örökkévalóságon át!
Amikor elé álltam, már nem aggódtam annyira...Úgy mosolygott, mint aki belém lát..pedig ez csak Edwardnak megy ha jól tudom...
-Én gyönyörű angyalom!-kezdtem.
-Megtisztelsz azzal,hogy a feleségem leszel örökkön-örökké?- súgtam , miközben két kezét a soha többé nem dobbanó szívem fölé helyeztem.
Csak mosolygott először, és ezt a mosolyát még nem ismertem...Álomszép volt! Meghalni érdemes ezért a mosolyért!

Vagy Alice árult el neki,mert látta előre, bár ezt nem hinném... vagy ennyire akar Ő is engem, mert majdnem gyorsabban válaszolt , mint ahogyan feltettem a kérdést neki.

És az én Rose-om megint meglepett, mert az IGEN, amit mondott, olyan határozott volt amire nem számítottam! Persze reméltem és tudtam hogy így kell lennie, de ...áááh, nem is számít, miért is gondolkodom ezen. Az enyém ez az angyal és más nem számít!

Nem is jutottam szóhoz sokáig, csak vigyorogtam, mint a vadalma és lassan kapcsoltam, hogy most már hivatalosan is rávethetem magam az "áldozatomra" és úgy csókolhatom, és ölelhetem, ahogy igazán szeretném! Ahogy vágytam rá minden porcikámmal!

Nem is fogtam vissza magam, és ez nagyon komoly lavinát indított el mindkettőnkben!
Rose ugyanolyan szenvedélyes volt, mint amilyen gyönyörű!
Mostantól önmegtartóztatásról szó sem lehetett!
A gyönyör,amit adott nekem együttléteink alkalmával, leírhatatlan volt, és elképzelhetetlen!
Képtelenek voltunk fékezni magunkat..és ilyenkor valami mindig összetört, vagy elszakadt, vagy csak simán összedőlt az egész ház!
Hát igen, ilyen erővel és vágyakkal még mi sem tudtunk megbírkózni és féken tartani, de ha jobban belegondolok, nem is nagyon akartunk....
Ez a szerelmem mellett, olyan alapja volt a kapcsolatunknak amire aztán lehetett építkezni gazdagon!

Az esküvőnk napján olyan kéréssel fordult hozzám Rose, ami csak megerősített abban, hogy Ő is úgy akar engem, mint én Őt!

- Igérd meg nekem, hogy ezt többször megismételjük!- nézett a szemembe úgy, hogy ennél kacérabban , csábítóbban és meggyőzőbben nem is lehetett volna..

Hirtelen nem tudtam hogy az előző éjszakára gondolt-e, vagy a mai napra, de aztán a boldogságtól lelassult agyam megértette és felfogta, hogy többször ülünk majd lakodalmat , mint az általában megszokott.

-Amit csak akarsz, és annyiszor ahányszor csak akarod... - hagytam befejezetlenül a mondatomat, és mellé önelégülten vigyorogtam, remélve hogy eléggé kétértelmű voltam.

Az voltam, mert a hév amivel megcsókolt és hozzámfeszítette testét, s az én reakcióm erre, majdnem tönkretette a menyasszonyi ruháját, és az Alice által olyan gondosan megtervezett esküvőt is..
Alice rángatta ki a szobából.. Észrevétlen termett ott egy pillanat alatt.

- Emmett, nem is láthattad volna a ruháját! -morgolódott Alice, de visszamosolygott.. - Úgy látom épp időben érkeztem! Ruha nélkül szervezhettem volna mindent újra.. - cincogta már egy fokkal megértőbben.

Igaza volt, nem sok kellett volna...
Elkötelezett férfi leszek és cseppet sem bántam!
Megkomolyodnom azért nem kell, úgyhogy boldogan vetettem magam a házas élet adta gyönyöreibe!
Rosalie mellett bárhol is leszek, jó helyen leszek! És mindent megadok neki ami csak telik tőlem, vagy még azon is túl!

Angyal vagy álom?

1935.-öt írtunk, és én szokásomhoz híven vadászni indultam.

Ismertem Tennesee erdeit, és minden zugát, itt nőttem fel,

mindig erre vadásztam már apámmal is, Ő meg az Ő apjával.

Jóideje egyedül jártam vadászni, és nagyon szerettem az erdőt!

Békés, nyugodt..befogadó...

Ma is így indultam el, kellett egy ki nyugalom,

persze az a nyugalom amikor az a vadászat izgalmával párosul.

Óvatosan lépkedtem, nesztelenül, legalább is magamhoz képest nesztelenül,mert nyilván "apró" termetemmel elég nehéz lett volna halkan osonni...de megtettem ami tőlem telt a vadászat sikere érdekében.

Már láttam is áldozatomat.. egy kifejlett szarvas volt..célbavettem, de még messze volt.

Közelebb kellett érnem.

Próbáltam én óvatosan közelíteni, de megriadt..

Aztán láttam hogy nem tőlem, de akkor már nekem is futnom kellett volna!

Egy medve.....

Gondoltam ez lesz a móka, és céloztam.

Eltalálhattam, de mintha csak orrbapöcköltem volna, ezzel még jobban felbosszantva, mert egyenesen felém rontott.

Na ennek a fele sem tréfa..és ilyen ritkán volt, de kezdett inamba szállni a bátorságom..de azért nem adtam még fel,mert nem én lennék ha ilyen könnyen megfutamodnék és leadtam még egy lövést, de ez már nem talált, és aztán még egyet de a medve már a nyakamban lihegve dühösen legyintett a mancsával..és ez az utolsó emlékem...

Illetve mégsem...

Az utolsó emlékem, hogy két erős kéz felnyalábol és ölbevesz engem mint egy gyermeket.

Ekkor minden erőmmel megpróbáltam kinyitni a szemem, de ááááuu..mindenem fájt pokolian és alig volt erőm koncentrálni.

Valószínűleg nem csak egy "fülest" adott medve pajtink..

Valahogy aztán mégis sikerült, és ami láttam a meseszerű volt!

Egy angyal! Ez csak egy angyal lehet,meghaltam és ez az angyal most ...

Hát bárhová is visz engem nem érdekel, csak láthassam még... de innentől megint elsötétült minden...

Jééézusom...-gondoltam- ha ez a medve miatt fáj ennyire akkor soha többé nem vadászok medvére..

Minden porcikám égett..de ez belűlről égetett.

Ez nem lehet a medve miatt!

Ilyen lehet ha elevenen elégetnek valakit?

Ordítottam volna legszívesebben, na de hát mégiscsak férfi vagyok, és némán tűrtem a fájdalmat ami pokolian kínzott!

Nem sok kellett volna hogy ne sikítsak fel mint egy lány!

Az idő nem akart haladni és a fájdalom nőtt...

Tompa hangok járták át a helységet akárhol is lehettem, de nem értettem mit mondanak és hogy kik azok.

Csak múlna el az a nyomasztó és kínzó fájdalom, vagy legalább csillapodna..

Mintha napok óta csak szenvednék, de elvesztettem az időérzékemet.

Egyszer csak a fájdalom, mintha elvágták volna, nem létezett többé.

Na akkor most haltam meg!-gondoltam.

Vajon az az angyali teremtés itt lehet még valahol?

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de valahogy gyorsabban sikerült mint ahogy terveztem.

Húúh, na ha most kellene céloznoma medve pajtira, bizonyára eltalálnám bármilyen messze is lenne , mert valami irtózatosan élesen láttam, és már biztos voltam abban hogy nem élek, de ha ilyen a mennyország akkor jó helyen vagyok én itt!

Az angyal, az én angyalom! Ott állt előttem,de nem egyedül,egy férfival.

Mindketten kérdően néztek rám.

Viszont valami másra éreztem kényszert most, nem arra hogy megpróbáljam bedobni magam angyalomnál.

Fura kaparó érzés volt a torkomban és éhséget éreztem.

Nem is csoda, hisz ki tudja mennyi ideig nem voltam magamnál, de ilyen érzésem nem volt még..nem egy szokásos éhség, ez valami ösztönös.

A szőke szépség, megszólalt, és a hangja legalább annyira angyali volt mint a vonásai..és minden porcikája!

-Gyere,megmutatom mit kell tenned. - és mosolyogva kézen fogott, de ha nem tette volna ezt akkor is bárhová követtem volna, akár a világ végére is ezt a szépséget!

-Most futni fogunk -mondta - de maradj mindig mellettem!-tette hozzá ellentmondást nem tűrően.

Visszanéztem és láttam hogy az a férfi aki a szobában volt, és egy másik is követ minket, de ezzel most nem sokat törődtem, mert olyan illatokat éreztem amitől csak még jobban égett a torkom, és még jobban éreztem az ismeretlen éhséget.

-A mindenségit! - kiáltottam fel saját meglepetésemre is amikor futni kezdtem.

A gyorsaságom elképesztő volt és egész hamar belejöttem, hogy ne menjek neki egy fának se, habár amikor első lendületemben egy fán landoltam azt is csak a fa bánta.

Mintha sebezhetetlen lennék, vagy mi?

Nem értem rá ezen gondolkodni, mert a szőke angyal már kecses mozdulattal ráugrott egy jól megtermett szarvasra, és már láttam mit kell tennem, pontosabban éreztem. A következő pillanatban már én ugrottam és a nyakára tapasztva számat ittam a vérét.

Ha ez így megy, akkor talán mégiscsak fogok én még medvére vadászni...

Meg kellett volna ijednem, de nem tettem, csak fura volt a helyzet és később, miután még 3 szarvast a "magamévá" tudhattam, már foglalkoztaott a gondolat, hogy mi vagyok, vagy hogy hol..és hogy miért is?

Az biztos volt , hogy az angyali teremtés mentett meg, mert a medvére emlékszem és halványan a megmentő angyalomra is.

Amikor visszértünk a házukba, már megint többen lettek, de egyikük mindenkit bemutatott nekem.

-Carlisle vagyok, és ez itt a családom.

Esme a feleségem.-mutatott a gyönyörű de sápadt és törékeny alkatú nőre.

- Ők pedig a "testvéreid" mostantól -furcsán kihangsúlyozva a testvér szót, folytatta és ahogy sorolta a neveiket, úgy mutatta Őket. -Ők Alice és Jasper, szintén házasok.

Ő pedig Edward.-mutatott a komoly fiúra, aki mintha a fejembe látott volna.

És Ő,-mutatott a mesebeli szépséges angyalomra - Ő Rosalie, az őrangyalod mostantól.-

Na ennél jobb hírt nem is hallhattam volna, és önkénytelenül is elmosolyodtam.

-Rendben, -válaszoltam - de most akkor elmondanátok nekem, hogy mi történt, és miért öltem meg a szarvasokat? Nem mondom hogy nem volt jó és laktató, de kicsit nehezen fogom fel ami történt.

A medvére emlékszem..és azután?- kérdeztem, és körbenézve vártam, hogy kitől kapok választ.

Ekkor mindenki elindult kifelé a szobából, egyedül Rosalie nem.

Carlisle még visszafordult, és így szólt - Rose mindent elmond neked.

Később találkozunk, légy üdvözölve a családban! -és ezzel kettesben hagytak Rosalieval, aki láthatóan kész volt arra, hogy magyarázattal szolgáljon a történtekkel kapcsolatban számomra.

Én csak bámultam ezt az eszményi szépséget és ittam a szavait! Sosem láttam hozzá foghatót!

Közben el-el mosolyodott, mert szemmel láthatóan is élvezte hogy tetszik nekem.

Mi az hogy tetszik! Teljesen levett a lábamról a szépsége és a határozottsága!

A mondandója végére fel is fogtam hogy mi a helyzet, és nem tudtam másként reagálni, mint ahogy tettem.

-Oké, ha ez van, ezt kell szeretni!- rántottam meg a vállam.- De Te mint Őrangyalom, ugye nem mész el?

Ugye velem maradsz?-Rose úgy csodálkozott rám mosolyogva, mintha újszülött lennék és úgy beszélnék.

Később mondta csak el, hogy valóban erre gondolt.

Hiszen annak számítottam új létemben.

A végzet..

Meg kellett állapítanom, hogy a családi élet, minden tekintetben egyszerre nagyon örömteli és ugyanakkor rendkívül fárasztó is tud lenni egyszerre.

Olykor nagyon szórakoztató, de néha az agyára mennek az embernek, de éppen ettől olyan élvezetes!

Valószínűleg Edwarddal egy véleményen voltunk ezzel kapcsolatban, bár néha komolyan nem értem mi az amivel bosszantom Őt. Persze volt amikor értettem..

Persze sosem haragudott meg rám igazán, csak csupán gyakran hallottam, hogy amilyen kicsi olyan bosszantó.. Persze ezzel rám célozva..

De mindeközben nagyon is megértett engem. Én is Őt.

Nem lehetett könnyű ezzel a képességgel létezni, hogy hallja mások gondolatait, bár gyakran igyekezte kizárni mások gondolatait a fejéből és a legtöbb ember gondolata egy cseppet sem érintette meg.

Nagyon magányos volt.

Annyira szerettem volna ha Ő is párjára talál, de ridegen elzárkózott, valahányszor a témát felvetettem.

Végtére is igaza volt, nem volt jogom ezzel nyaggatni, csak olyan jó lett volna Őt boldognak látni, mint Esmét és Carlisle-t, Rose-t és Emettet, és minket Jazzel.

De Ő teljesen bezárkózott néha és magányában a saját kis önmarcangoló világában élte az életét amiből ilyenkor mindenkit kizárt.

Sokáig nem szóltam róla, amikor láttam egy lányt az életében, vagyis a mi életünkben, mert az egész családot érintette ez a kapcsolat, kit jobban, kit rosszabbul, de mindenki érintve lesz az ügyben..

Én tudtam hogy szeretni fogom!

Homályos is volt a látomás még, de azt tisztán láttam hogy nem fajtánkbéli, hanem egy ember.

Tudtam, hogy bátorítanom kell majd Edwardot, és hogy egy jó ideig csak én és Carlisle meg Esme állunk majd mellette, és hogy pár "apróságot" el kellett hallgatnom előle... egyenlőre legalább is.

Ezen irányú gondolataimat jobban elzártam a fejemben, mint azelőtt bármi mást!

Még nincs itt az ideje, ha eljön, majd tudatom vele, és azt is apránként..

Jópárszor leérettségiztünk már, és Edward mókából gyűjteni kezdte a ballagási kalapjainkat. Vicces volt ahogyan sorakoztak, mintha nemzedékekre visszamenőleg lenne egy család gyűjteménye, pedig mind a miénk volt.

Valószínüleg csak nekünk lehetett ez mulatságos...

Majd minden érettségi után pár évvel elköltöztünk, és most Alaszkából készültünk elmenni.

A látomásaim az emberlánnyal erősebbek lettek és Edward elől sem sokáig titkolhattam már sokáig.

Mikor megérkeztünk Forksba, nekem és Jazznek, de még Emettnek is minden új volt, itt még nem jártunk mi, de Carlisle, Rose, Edward és Esme igen. Ők éltek már itt korábban, bár senki nem ismerhette Őket, hiszen nagyon régen voltaz már, és akik akkor ismerhették Őket azok közül senki nem volt életben.

Ellenben az első és nagyon fontos amit megmutattak nekünk, hogy hová nem szabad mennünk. Volt egy határ a La Push mentén, a vérfarkasok területe.

Kötött velük egy szerződést Carlisle, hogy nem lépnek egymás területére, és mivel Ők vagyis most már mi, nem vadászunk emberre csak állatokra, ezért nincs okuk az ellenségeskedésre velünk.

Most visszatérünk ide, és a szerződés életbe lép újra.

De ez számunkra nem is okoz gondot, hiszen elég régóta élünk már emberek között, ahhoz hogy még véletlen se essünk kísértésbe.

Ettől függetlenül a rezervátum lakói nyilván tudni fogják hogy itt vagyunk, és figyelni fognak minket.

Nem különösebben volt ilyesztő ez számunkra.

A várostól nem messze egy erdőben talált Esme egy csodás kis házat, ami azért nem is volt olyan kicsi...és ezt is olyan lelkesedéssel varázsolta otthonossá számunkra, mint már számtalan alkalommal amikor költöznünk kellett.

Ez volt Esme egyik hobbija, a lakberendezés, és nagyon értett hozzá!

Nagyon békés kis környék volt ez. Csend, nyugalom és az erő az ablak mellett. Ez nagyon tetszett nekem!

Az iskola a szokásos volt, szokásos és unalmas.

Elinte Edward jókat mulatott a diákok gondolatain, hogy mi egymással járunk, és hogy ez mennyire megbotránkoztató egyes személyeknek, na de ha még tudnák hogy gyakorlatilag házasok is vagyunk! Ez mulatságos volt, de egy idő után bosszantó.

Nem szándékoztunk ez alkalommal sem beilleszkedni, nekünk elég volt egymás társasága, és még csak az hiányzott volna hogy szegény Jasperem még jobban szenvedjen. Elég volt számára így is alkalmazkodni.

Egy nap megláttam a suliban a lányt a látomásomból.

Nagyon szép volt!Nem olyan fajta szépség mint Rosalie, hanem egyszerűen bájosan szép.

Jó ízlése van Edwardnak, gondoltam, de nem is folytattam a gondolatmenetemet , mert Edward már meg is jelent és nem akartam elárulni magam.

Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ültünk táplálkozást színlelve, de ezek az emberi táplálékok iszonyatosan undorítóak voltak, már a látványa is, de az íze meg főleg ..pfff.. nem is értettem, hogyan ehetik ezt nap mint nap?

Mind így voltunk ezzel, de ez a hétköznapi álca része volt.

Az ebédlőben majd minden szempár az új lányra szegeződött. Kis város volt ez, és az embereknek elég volt ennyi újdonság is...

A lány többször ránk nézett, de inkább Edwardra többet. Vissza kellett nagyon fognom a gondolataimat, de Edward most talán nem is vette volna észre őket, mert értetlenkedve bámult vissza a lányra...

Én már láttam a víziómban, hogy teljesen kiborította a lány illata Őt, főleg hogy közvetlen mellette ült az órán! Majdnem megtámadta.. és hogy minden önuralmára szüksége volt..

Ha ez nem lett volna elég akkor még a lány gondolatait sem látta..Teljesen kiborult ettől...

De ezt én sem értettem, hogy miért nem tud olvasni a lány gondolataiban?? Rejtély..

Láttam, hogy megkereste Carlisle-t és elmondta neki hogy elmegy, mert nem keverheti bajba a családját azzal hogy ha nem tud uralkodni a természetén!

Carlisle nem értett vele egyet, de nem tehetett semmit. Edward elment, de én tudtam hogy vissza fog jönni.

Nem is kellett sok idő, és erőt vett magán.

Visszatért hozzánk, és összeszedve minden erejét felvette természetéve ismát a harcot!

Mellette voltam, nagyon akartam hogy a látomásom beteljesüljön, hiszem Edwardot olyan boldognak láttam amit a többiek el sem tudtak még képzelni..

Jazz sokat segített nekem, Edward tudta nélkül, de sokszor nyugtatta meg, én meg biztosítottam folyamatosan arról hogy nem lesz semmi baj! Minden a legnagyobb rendben lesz. Néha hitt nekem, néha nem..

Megértettem hogy félt. Ez nem egy mindennapi kapcsolat lesz és sok lemondással és áldozattal jár majd, de amit kapnak cserébe, az nem ér fel semmivel!

Legalább azt a boldogságot kívántam neki amit én kaptam Jaspertől, de tudtam hogy számára ez ennél sokkal több lesz! Előre örültem legkedvesebb testvérem boldogságának, Ő pedig mindahányszor biztattam, tekintetében megbúvó hálás pillantásával köszönte meg nekem.

Örültem, hogy hamarosan olyannak látjuk Edwardot, amilyennek még soha...BOLDOGNAK!

A család

Boldogan ismerkedtünk új környezetünkkel
és élveztem a felfedezés örömét.
Én boldogan, de talán például Edward már nem annyira, amikor kiszemeltem magunknak a szobáját. Nagyon kellemes és tágas volt, túl tágas egyetlen embernek..akarom mondani vámpírnak...

Edward még mielőtt hangot adtam volna eszmefuttatásomnak hogy miért is lenne éppen megfelelő nekem és Jaspernek ez a szoba, már az elején megpróbált leállítani - Ez az én szobám. - mondta, de nem volt túl meggyőző számomra hogy ne lehetne megpuhítani, és tudtam hogy Jasper a segítségemre lesz ebben.

Megszorítottam a kezét Jazznek és fülébe súgva kértem, - segíts nekem - és tudta mit kell tennie, hogy kellemes érzéssel kell elárasztania Edwardot, és akkor nyert ügyem lesz.

Magamban mosolyogtam, de Edward minden gondolatomat látta - Nem hinném, hogy hatni tudtok rám így. - nevette ki próbálkozásomat, de aztán megtapasztalhatta milyen is az, ha boldogan és nyugodtan adhatja át magát az érzésnek hogy milyen önzetlen is, ha új tesvéreiről van szó. Könnyű volt Jazz segítségével meggyőzni, és mindemellett könnyű és tréfás is.
A szoba a miénk volt már.

Edward később csak annyit mormogott az orra alatt - ...amilyen kicsi, olyan bosszantó. Kedves, és bájos csak bosszantó. - Közben már velünk nevetett.
Carlisle békésen figyelte az új jövevényeket, vagyis minket, és kedvesen Esmé fülébe súgta -Nézd a gyerekeket, hát nem édesek? - ebben a pillanatban igazán családban érezhettük magunkat. A mi fajtánkat ritkán veszi körül az ilyesfajta béke és nyugalom. Vagy soha.

Ekkor finom játékos civakodásra lettünk figyelmesek, de Carlisle már meg is nyugtatott minket hogy ez csak Emett és Rose.
Nagyon örültünk hogy Ők is megjöttek, mert már csak Ők hiányoztak a családi összejövetelből.Végre őket is megismerhetjük! Nagyszerű! Újjongtam magamban.
Emett úgy hozta a vállán Rosaliet mint egy zsák búzát, persze minden megerőltetés nélkül, közben Rose meg csak nevetve, de ellenállás nélkül játszotta az áldozat szerepét. Igazán szép párt alkottak.
Amikor észrevettek minket a mókázásuk abbamaradt.
Rosenak gyakorlatilag kérdőjel volt gyönyörű arca helyén.
Emett meg csak csendben figyelt, majd udvariasan bemutatkozott. -Emett Cullen vagyok, és Ő a feleségem Rosalie. -
- Emett, Rose, Ők itt az új családtagjaink , Alice és Jasper. - mutatott be bennünket kedvesen Carlisle.
Azután újra el kellett mesélnünk mindent, de nem bántam, mert más társaság nem volt jellemző a mindennapjainkra csupán mi ketten voltunk eddig egymásnak, ami persze több mint elég volt mindkettőnk számára, de ez egy egészen más élet volt, egy nyüzsgő és élményekkel teli és új élet.
Carlisle olyan gondoskodó volt Esmevel együtt, amire gondolni sem mertem volna. Igazi családfő volt és imádta Esmet. Minden pillantása, minden érintése erről árulkodott és Esme ugyanúgy viszonozta a szerelmét.

Jazz meg is jegyezte hogy ilyen érzelmeket ritkán tapasztalt, és hogy ez a ház tele van szeretettel. A fajtánkhoz képest meg különösen.
Emett rendszerint rendkívűl jól szórakozott az én Jasperemen amikor emberek közé mentünk, mert hogy normális életet kellett élnünk és ahhoz hozzátartozik, hogy iskolába járjunk, mert korban odaillettünk be gyakorlatilag.
Jazz arca legtöbbször olyan volt mint aki a halálán van. A sok illat még mindig gyötörte, olyan illatok amire régebben még egy pillanat alatt vetette volna rá magát ,és hallgatva gyilkos ösztönére, azt tette volna amit a természete diktált neki.

Ez most elképzelhetetlennek tűnt, mert Emett, Rose és Edward is a segítségünkre voltak minden pillanatban. Egyetlen percre sem hagytuk magára, így a legrosszabb csupán az volt, hogy elég látványosan szenvedett.
Gyakran ugratták a fiúk , amikor Edward belehallgatott az emberek gondolataiba, hogy lassan orvost akarnak hívni hozzá. Mókás volt, bár Jazz nem mindig nevetett. Persze mi igen.
Szépen lassan teltek a hónapok és az évek és mi teljesen beilleszkedtünk a Cullen családba.
Már régóta fogadott gyermekei voltunk hivatalosan is Carlislenak és Esmenek, így nem volt szükség magyarázatra, hogy miért olyan fiatalok és gyönyörűek a szüleink, és hogy miért nem változik egyikünk sem.

Amikor kijártuk az iskolát, végre mi is megesküdtünk Jasperrel.
Hivatalosan is hozzá tartoztam és boldog voltam hogy örökké vele lehetek!
Jasper imádott engem. Mindent megtett volna a kedvemért, ebben olyan biztos voltam mint abban hogy az életemnél is jobban szeretem!

Láttam előre hogy költözni fogunk, de ebben Carlisle csak megerősített egy este, amikor mindenkit behívott a nappaliba.
- Itt az idő, mennünk kell mielőtt rájönnének. Mielőtt bárki gyanakodhatna.-
Mindenki tudta hogy mit kell tennie.
A pénz sosem volt akadály, mert az én látomásaimnak is köszönhetően mindig jól tudtuk alakítani anyagi helyzetünket, sosem voltak gondjaink, sőt. Kifejezetten jól élhettünk, szinte luxus körülmények köztde azért nem estünk túlzásokba,legalább is nem látványosan.
Tulajdonképpen kifejezetten boldoggá tett a tudat hogy én is adhatok valamit Carlislenak és a családomnak, amiért feltétel nélkül elfogadtak minket. Illetve az egyetlen feltétel meg olyan dolog volt ami kötelezően hozzátartozott az életformánkhoz.
Vegetáriánus étrend és a napfény kerülése. Nem akkora áldozat ha azt nézzük hogy mit kapunk érte!
Ismét eljött egy új fejezet életünkben. Úgy gondolom lesz még jópár.







Twilight News

Nehéz napok

Általában a vadászataink remekül sikerültek, legalább is részemről, de Jasper jobbára nem volt elragadtatva.

De nagyon büszke voltam rá, mert nem lehetett könnyű neki,és ennek ellenére hősiesen igyekezett tartani magát ahhoz amit ígért nekem.

Számomra nem volt nehéz, mert nem izleltem az emberi vért soha, de Ő, hát Ő volt az én hősöm.

Tudtam, hogy mindent csak értem tesz, csak a kedvemért, hogy ne okozzon nekem csalódást!

Mindemellett maximálisan úriember volt, és ezzel teljesen levett a lábamról, vagyis részben ezzel mert valójában egész lényével!

Igazság szerint úgy nézett rám, mint ha semmi más nem létezne rajtam kívül neki.

Összességében olyan gyorsan történt minden velünk, mégis sokkal biztosabbak voltunk egymásban, mint előtte valaha bármiben is.

Csak miattam vállalt minden nehézséget, és ez olyan sokat jelentett számomra, hogy a világ összes kincséért ,de még a halandóságért sem adtam volna már!

Igyekeztem a nehezebb pillanatait mókával vagy önmagammal elterelni.

Utóbbi jól bevált ..

Jasper figyelmét így roppant könnyű volt elterelni. Legalább is egy ideig.

Egy látomásomból tudtam hogy mit készül tenni, és ezt Ő is tudhattam mert minden kertelés és félelem nélkül elém lépett.

-Mary Alice Brandon hozzámjössz feleségül? - kérdezte , és tudta hogy láttam ezt már, és azt is tudta hogy mi lesz a válaszom, de mégjobban tudta, hogy igazán vágyom arra, hogy igazi leánykérésem legyen!

Néha komolyan elgondolkodtatott hogy talán Ő is látja a jövőnket? De tudtam hogy ez nem lehet, csupán szeret engem és figyel rám! Mindent megtenne értem!

De mielőtt bármit is mondtam volna, már a nyakában lógtam és csókoltam ahol csak értem, és felfoghatatlan örömmel töltött el, hogy annak ellenére, hogy tudta hogy nekem nehéz lenne meglepetést okoznia , mégis fontosnak tartotta a leánykérésemet.

- Akkor ezt vehetem igennek?-nevetett, és még mindig a válaszomra várt.

- Igen! Igen! Igen! -kacagtam boldogan és minden szavamat egy csók követte!

Minden beteljesülni látszott amit megmutatott nekem különleges képességem és már csak egyetlen dolog volt hátra, mégpedig hogy a Cullen családot megleljük.

Azt a családot akikkel azt az életet folytathatjuk amit a végzet szánt nekünk.

Ekkor Jasper a levegőbe szagolt és megérzett valamit.Én még nem éreztem, de a következő pillanatban olyat láttam a szemében amit nem akartam..és már láttam is a megjelenő víziómban, hogy mi fog történni és csak annyi időm maradt hogy utánna kiáltsak - Jaspeeer, neeeeeee...-

Futottam utánna ahogy bírtam, de most sokkal gyorsabb volt nálam.

Az ösztöne hajtotta! Nem tudtam megállítani.

Épp elég volt az az egyetlen pillanat amivel később értem oda és a fiú már holtan feküdt Jasper karjaiban...

Sosem láttam ilyennek még , és megrémisztett, hogy nem voltam képes ezt előbb meglátni, de valószínüleg egy pillanat műve volt a döntése, mert másként mindent láttam volna előre és megfékezhettem volna.

Nem nézett rám, csak a földet nézte és a fiatal, úgy 20 év körüli fiú élettelen testét.

- Jasper miért tetted?- kérdeztem vádlón, de a következő pillanatban meg is bántam hogy Őt hibáztatom, mert igazán vigyázhattam volna rá jobban is! -Jasper ne haragudj kérlek, én csak...én sajnálom hogy nem láttam és nem állítottalak meg, nem láttam, és amikor már igen akkor késő volt.- nem szólalt meg, és még mindig nem nézett rám.

A szégyen ott ült finom arcán és eltakart minden mást szeme elől.

Azt sem látta hogy mennyire szeretem, és hogy nem tudok mást tenni csak megbocsájtani neki, mert én sem vigyáztam eléggé...

De Jasper napokig nem szólt semmit...

Kétségbeestem és látomásaimban láttam hogy szenved, de nem engedte hogy enyhítsek terhén és ez bántott.

Egyszer mégiscsak feladta a harcot önmagával, és így szólt nagyon halkan és olyan megbánással a hangjában hogy a legkeményebb kőszívet is meglágyította volna - Szerelmem, meg tudsz nekem bocsájtani? Valaha meg fogsz?

Szeretlek és nem akarlak elveszíteni, de ez nekem nagyon nehéz ...magad is láthatod..én..képtelen vagyok uralkodni magamon. -

Nem nézhettem tovább önsanyargatását, és azonnal tudtára akartam adni, hogy én ugyanannyira hibás vagyok mint Ő.

De nehezen szólaltam meg, nem találtam a szavakat és Ő félreértette ezt..

- Ha akarod...én most rögtön elmegyek. -sütötte le aranybarna szemeit, és gyötrő fájdalom tükröződött gyönyörű arcán.

-Nem akarom, hogy elmenj! Megtaláljuk a módját, hogy ne történhessen meg mégegyszer , és melletted leszek,és ha kell minden pillanatban fogom a kezed, és vigyázok rád! - próbáltam megértetni vele, hogy nem engedem el, már soha többé nem!-

Tekintetében őszinte hála és remény csillogott.

Óvatosabbnak kellett lennem és mindent megtettem amit csak lehetett!

Még hosszú ideig bűntudata volt, amin nem segített az én bocsánatom.

Magában csalódott nagyot, és ezen az én bocsánatom nem segített.

Mindent megtettem hogy feledtessem vele ezt a botlást, és néha úgy tűnt , kis időre sikerül is.

A vadászataink alkalmával sokkal figyelmesebb és körültekintőbb voltam és Ő minden pillanatban engem figyelt, hogy biztosra mehessünk.

A látomásaim napról-napra határozottabbak voltak, és közelebb vittek minket új életünk egyik legfontosabb állomásához.

Már láttam Carlisle-t a hihetetlen erejével és kitartásával és példamutató életével amivel erőt ad mindannyiunk számára.

Láttam Esme-t aki olyan szeretettel volt minden családtagja iránt amivel egy egész világot meg lehetett volna váltani.

Rosaliet, aki szépségével és ezzel járó gőgjével talán ridegnek és megközelíthetetlennek tűnhetett, de a zord külső valahol egy meleg, érző szívet takar, még ha nem is dobban.

Emett is ott volt, aki olyan könnyedén vett mindent, számára nem jelentett nehézséget semmi!

És Edwardot, aki ...te jó éég, hiszen Edward gondolatolvasó..... Ez meglepett, de ugyanakkor tudtam hogy nagyon közel kerülünk majd egymáshoz, hogy Ő lesz legkedvesebb testvérem!

Most hogy pontosan láttam mindent, még nagyobb volt a lelkesedésem és ez Jaspert is kirángatta a mélypontról!

Most ismét olyannak láttam mint előtte volt, imádtam ezt a Jaspert!

Látomásaimat követve, sok sok vándorlás és kutatás után ott álltunk a Cullen ház előtt egyszer csak. Ismertem, mégis idegen volt, még. De nem sokáig lesz az.

Ekkor Carlisle kilépett az ajtón, mintegy végszóra gondolataim utolsó szavánál.

- Oh, segíthe....-elakadt a szava, hiszen látta hogy mik vagyunk.

Bizonytalan volt és Edward bizonyára olvashatott a gondolataiban, mert pillanatok alatt mellette termett.

Ekkor végigpörgettem a látomásaim emlékét fejemben és Edward megértette miért vagyunk itt és hogy nem rossz szándék hozott bennünket.

-Isten hozott Titeket nálunk. - mondta, és már barátságosabban beljebb invitált minket miközben Carlislenak próbálta körvonalakban vázolni ittlétünk okát, és mindazt amit a fejemben látott.

Innentől mi meséltük el részletesen az eddig történteket és nem volt kétséges a maradásunk.

Hosszú utunk végetért, megtaláltuk helyünket, és már Jasper is sokkal nyugodtabb volt .

Emett és Rose nem voltak itt, de nem kellett sokáig várnunk hogy őket is megismerhessük.

Carlisle mindent elintézett és az első pillanattól kezdve igazi helyünkön voltunk!

Hazaérkeztünk!

Twilight News