Angyal vagy álom?

1935.-öt írtunk, és én szokásomhoz híven vadászni indultam.

Ismertem Tennesee erdeit, és minden zugát, itt nőttem fel,

mindig erre vadásztam már apámmal is, Ő meg az Ő apjával.

Jóideje egyedül jártam vadászni, és nagyon szerettem az erdőt!

Békés, nyugodt..befogadó...

Ma is így indultam el, kellett egy ki nyugalom,

persze az a nyugalom amikor az a vadászat izgalmával párosul.

Óvatosan lépkedtem, nesztelenül, legalább is magamhoz képest nesztelenül,mert nyilván "apró" termetemmel elég nehéz lett volna halkan osonni...de megtettem ami tőlem telt a vadászat sikere érdekében.

Már láttam is áldozatomat.. egy kifejlett szarvas volt..célbavettem, de még messze volt.

Közelebb kellett érnem.

Próbáltam én óvatosan közelíteni, de megriadt..

Aztán láttam hogy nem tőlem, de akkor már nekem is futnom kellett volna!

Egy medve.....

Gondoltam ez lesz a móka, és céloztam.

Eltalálhattam, de mintha csak orrbapöcköltem volna, ezzel még jobban felbosszantva, mert egyenesen felém rontott.

Na ennek a fele sem tréfa..és ilyen ritkán volt, de kezdett inamba szállni a bátorságom..de azért nem adtam még fel,mert nem én lennék ha ilyen könnyen megfutamodnék és leadtam még egy lövést, de ez már nem talált, és aztán még egyet de a medve már a nyakamban lihegve dühösen legyintett a mancsával..és ez az utolsó emlékem...

Illetve mégsem...

Az utolsó emlékem, hogy két erős kéz felnyalábol és ölbevesz engem mint egy gyermeket.

Ekkor minden erőmmel megpróbáltam kinyitni a szemem, de ááááuu..mindenem fájt pokolian és alig volt erőm koncentrálni.

Valószínűleg nem csak egy "fülest" adott medve pajtink..

Valahogy aztán mégis sikerült, és ami láttam a meseszerű volt!

Egy angyal! Ez csak egy angyal lehet,meghaltam és ez az angyal most ...

Hát bárhová is visz engem nem érdekel, csak láthassam még... de innentől megint elsötétült minden...

Jééézusom...-gondoltam- ha ez a medve miatt fáj ennyire akkor soha többé nem vadászok medvére..

Minden porcikám égett..de ez belűlről égetett.

Ez nem lehet a medve miatt!

Ilyen lehet ha elevenen elégetnek valakit?

Ordítottam volna legszívesebben, na de hát mégiscsak férfi vagyok, és némán tűrtem a fájdalmat ami pokolian kínzott!

Nem sok kellett volna hogy ne sikítsak fel mint egy lány!

Az idő nem akart haladni és a fájdalom nőtt...

Tompa hangok járták át a helységet akárhol is lehettem, de nem értettem mit mondanak és hogy kik azok.

Csak múlna el az a nyomasztó és kínzó fájdalom, vagy legalább csillapodna..

Mintha napok óta csak szenvednék, de elvesztettem az időérzékemet.

Egyszer csak a fájdalom, mintha elvágták volna, nem létezett többé.

Na akkor most haltam meg!-gondoltam.

Vajon az az angyali teremtés itt lehet még valahol?

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de valahogy gyorsabban sikerült mint ahogy terveztem.

Húúh, na ha most kellene céloznoma medve pajtira, bizonyára eltalálnám bármilyen messze is lenne , mert valami irtózatosan élesen láttam, és már biztos voltam abban hogy nem élek, de ha ilyen a mennyország akkor jó helyen vagyok én itt!

Az angyal, az én angyalom! Ott állt előttem,de nem egyedül,egy férfival.

Mindketten kérdően néztek rám.

Viszont valami másra éreztem kényszert most, nem arra hogy megpróbáljam bedobni magam angyalomnál.

Fura kaparó érzés volt a torkomban és éhséget éreztem.

Nem is csoda, hisz ki tudja mennyi ideig nem voltam magamnál, de ilyen érzésem nem volt még..nem egy szokásos éhség, ez valami ösztönös.

A szőke szépség, megszólalt, és a hangja legalább annyira angyali volt mint a vonásai..és minden porcikája!

-Gyere,megmutatom mit kell tenned. - és mosolyogva kézen fogott, de ha nem tette volna ezt akkor is bárhová követtem volna, akár a világ végére is ezt a szépséget!

-Most futni fogunk -mondta - de maradj mindig mellettem!-tette hozzá ellentmondást nem tűrően.

Visszanéztem és láttam hogy az a férfi aki a szobában volt, és egy másik is követ minket, de ezzel most nem sokat törődtem, mert olyan illatokat éreztem amitől csak még jobban égett a torkom, és még jobban éreztem az ismeretlen éhséget.

-A mindenségit! - kiáltottam fel saját meglepetésemre is amikor futni kezdtem.

A gyorsaságom elképesztő volt és egész hamar belejöttem, hogy ne menjek neki egy fának se, habár amikor első lendületemben egy fán landoltam azt is csak a fa bánta.

Mintha sebezhetetlen lennék, vagy mi?

Nem értem rá ezen gondolkodni, mert a szőke angyal már kecses mozdulattal ráugrott egy jól megtermett szarvasra, és már láttam mit kell tennem, pontosabban éreztem. A következő pillanatban már én ugrottam és a nyakára tapasztva számat ittam a vérét.

Ha ez így megy, akkor talán mégiscsak fogok én még medvére vadászni...

Meg kellett volna ijednem, de nem tettem, csak fura volt a helyzet és később, miután még 3 szarvast a "magamévá" tudhattam, már foglalkoztaott a gondolat, hogy mi vagyok, vagy hogy hol..és hogy miért is?

Az biztos volt , hogy az angyali teremtés mentett meg, mert a medvére emlékszem és halványan a megmentő angyalomra is.

Amikor visszértünk a házukba, már megint többen lettek, de egyikük mindenkit bemutatott nekem.

-Carlisle vagyok, és ez itt a családom.

Esme a feleségem.-mutatott a gyönyörű de sápadt és törékeny alkatú nőre.

- Ők pedig a "testvéreid" mostantól -furcsán kihangsúlyozva a testvér szót, folytatta és ahogy sorolta a neveiket, úgy mutatta Őket. -Ők Alice és Jasper, szintén házasok.

Ő pedig Edward.-mutatott a komoly fiúra, aki mintha a fejembe látott volna.

És Ő,-mutatott a mesebeli szépséges angyalomra - Ő Rosalie, az őrangyalod mostantól.-

Na ennél jobb hírt nem is hallhattam volna, és önkénytelenül is elmosolyodtam.

-Rendben, -válaszoltam - de most akkor elmondanátok nekem, hogy mi történt, és miért öltem meg a szarvasokat? Nem mondom hogy nem volt jó és laktató, de kicsit nehezen fogom fel ami történt.

A medvére emlékszem..és azután?- kérdeztem, és körbenézve vártam, hogy kitől kapok választ.

Ekkor mindenki elindult kifelé a szobából, egyedül Rosalie nem.

Carlisle még visszafordult, és így szólt - Rose mindent elmond neked.

Később találkozunk, légy üdvözölve a családban! -és ezzel kettesben hagytak Rosalieval, aki láthatóan kész volt arra, hogy magyarázattal szolgáljon a történtekkel kapcsolatban számomra.

Én csak bámultam ezt az eszményi szépséget és ittam a szavait! Sosem láttam hozzá foghatót!

Közben el-el mosolyodott, mert szemmel láthatóan is élvezte hogy tetszik nekem.

Mi az hogy tetszik! Teljesen levett a lábamról a szépsége és a határozottsága!

A mondandója végére fel is fogtam hogy mi a helyzet, és nem tudtam másként reagálni, mint ahogy tettem.

-Oké, ha ez van, ezt kell szeretni!- rántottam meg a vállam.- De Te mint Őrangyalom, ugye nem mész el?

Ugye velem maradsz?-Rose úgy csodálkozott rám mosolyogva, mintha újszülött lennék és úgy beszélnék.

Később mondta csak el, hogy valóban erre gondolt.

Hiszen annak számítottam új létemben.

A végzet..

Meg kellett állapítanom, hogy a családi élet, minden tekintetben egyszerre nagyon örömteli és ugyanakkor rendkívül fárasztó is tud lenni egyszerre.

Olykor nagyon szórakoztató, de néha az agyára mennek az embernek, de éppen ettől olyan élvezetes!

Valószínűleg Edwarddal egy véleményen voltunk ezzel kapcsolatban, bár néha komolyan nem értem mi az amivel bosszantom Őt. Persze volt amikor értettem..

Persze sosem haragudott meg rám igazán, csak csupán gyakran hallottam, hogy amilyen kicsi olyan bosszantó.. Persze ezzel rám célozva..

De mindeközben nagyon is megértett engem. Én is Őt.

Nem lehetett könnyű ezzel a képességgel létezni, hogy hallja mások gondolatait, bár gyakran igyekezte kizárni mások gondolatait a fejéből és a legtöbb ember gondolata egy cseppet sem érintette meg.

Nagyon magányos volt.

Annyira szerettem volna ha Ő is párjára talál, de ridegen elzárkózott, valahányszor a témát felvetettem.

Végtére is igaza volt, nem volt jogom ezzel nyaggatni, csak olyan jó lett volna Őt boldognak látni, mint Esmét és Carlisle-t, Rose-t és Emettet, és minket Jazzel.

De Ő teljesen bezárkózott néha és magányában a saját kis önmarcangoló világában élte az életét amiből ilyenkor mindenkit kizárt.

Sokáig nem szóltam róla, amikor láttam egy lányt az életében, vagyis a mi életünkben, mert az egész családot érintette ez a kapcsolat, kit jobban, kit rosszabbul, de mindenki érintve lesz az ügyben..

Én tudtam hogy szeretni fogom!

Homályos is volt a látomás még, de azt tisztán láttam hogy nem fajtánkbéli, hanem egy ember.

Tudtam, hogy bátorítanom kell majd Edwardot, és hogy egy jó ideig csak én és Carlisle meg Esme állunk majd mellette, és hogy pár "apróságot" el kellett hallgatnom előle... egyenlőre legalább is.

Ezen irányú gondolataimat jobban elzártam a fejemben, mint azelőtt bármi mást!

Még nincs itt az ideje, ha eljön, majd tudatom vele, és azt is apránként..

Jópárszor leérettségiztünk már, és Edward mókából gyűjteni kezdte a ballagási kalapjainkat. Vicces volt ahogyan sorakoztak, mintha nemzedékekre visszamenőleg lenne egy család gyűjteménye, pedig mind a miénk volt.

Valószínüleg csak nekünk lehetett ez mulatságos...

Majd minden érettségi után pár évvel elköltöztünk, és most Alaszkából készültünk elmenni.

A látomásaim az emberlánnyal erősebbek lettek és Edward elől sem sokáig titkolhattam már sokáig.

Mikor megérkeztünk Forksba, nekem és Jazznek, de még Emettnek is minden új volt, itt még nem jártunk mi, de Carlisle, Rose, Edward és Esme igen. Ők éltek már itt korábban, bár senki nem ismerhette Őket, hiszen nagyon régen voltaz már, és akik akkor ismerhették Őket azok közül senki nem volt életben.

Ellenben az első és nagyon fontos amit megmutattak nekünk, hogy hová nem szabad mennünk. Volt egy határ a La Push mentén, a vérfarkasok területe.

Kötött velük egy szerződést Carlisle, hogy nem lépnek egymás területére, és mivel Ők vagyis most már mi, nem vadászunk emberre csak állatokra, ezért nincs okuk az ellenségeskedésre velünk.

Most visszatérünk ide, és a szerződés életbe lép újra.

De ez számunkra nem is okoz gondot, hiszen elég régóta élünk már emberek között, ahhoz hogy még véletlen se essünk kísértésbe.

Ettől függetlenül a rezervátum lakói nyilván tudni fogják hogy itt vagyunk, és figyelni fognak minket.

Nem különösebben volt ilyesztő ez számunkra.

A várostól nem messze egy erdőben talált Esme egy csodás kis házat, ami azért nem is volt olyan kicsi...és ezt is olyan lelkesedéssel varázsolta otthonossá számunkra, mint már számtalan alkalommal amikor költöznünk kellett.

Ez volt Esme egyik hobbija, a lakberendezés, és nagyon értett hozzá!

Nagyon békés kis környék volt ez. Csend, nyugalom és az erő az ablak mellett. Ez nagyon tetszett nekem!

Az iskola a szokásos volt, szokásos és unalmas.

Elinte Edward jókat mulatott a diákok gondolatain, hogy mi egymással járunk, és hogy ez mennyire megbotránkoztató egyes személyeknek, na de ha még tudnák hogy gyakorlatilag házasok is vagyunk! Ez mulatságos volt, de egy idő után bosszantó.

Nem szándékoztunk ez alkalommal sem beilleszkedni, nekünk elég volt egymás társasága, és még csak az hiányzott volna hogy szegény Jasperem még jobban szenvedjen. Elég volt számára így is alkalmazkodni.

Egy nap megláttam a suliban a lányt a látomásomból.

Nagyon szép volt!Nem olyan fajta szépség mint Rosalie, hanem egyszerűen bájosan szép.

Jó ízlése van Edwardnak, gondoltam, de nem is folytattam a gondolatmenetemet , mert Edward már meg is jelent és nem akartam elárulni magam.

Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ültünk táplálkozást színlelve, de ezek az emberi táplálékok iszonyatosan undorítóak voltak, már a látványa is, de az íze meg főleg ..pfff.. nem is értettem, hogyan ehetik ezt nap mint nap?

Mind így voltunk ezzel, de ez a hétköznapi álca része volt.

Az ebédlőben majd minden szempár az új lányra szegeződött. Kis város volt ez, és az embereknek elég volt ennyi újdonság is...

A lány többször ránk nézett, de inkább Edwardra többet. Vissza kellett nagyon fognom a gondolataimat, de Edward most talán nem is vette volna észre őket, mert értetlenkedve bámult vissza a lányra...

Én már láttam a víziómban, hogy teljesen kiborította a lány illata Őt, főleg hogy közvetlen mellette ült az órán! Majdnem megtámadta.. és hogy minden önuralmára szüksége volt..

Ha ez nem lett volna elég akkor még a lány gondolatait sem látta..Teljesen kiborult ettől...

De ezt én sem értettem, hogy miért nem tud olvasni a lány gondolataiban?? Rejtély..

Láttam, hogy megkereste Carlisle-t és elmondta neki hogy elmegy, mert nem keverheti bajba a családját azzal hogy ha nem tud uralkodni a természetén!

Carlisle nem értett vele egyet, de nem tehetett semmit. Edward elment, de én tudtam hogy vissza fog jönni.

Nem is kellett sok idő, és erőt vett magán.

Visszatért hozzánk, és összeszedve minden erejét felvette természetéve ismát a harcot!

Mellette voltam, nagyon akartam hogy a látomásom beteljesüljön, hiszem Edwardot olyan boldognak láttam amit a többiek el sem tudtak még képzelni..

Jazz sokat segített nekem, Edward tudta nélkül, de sokszor nyugtatta meg, én meg biztosítottam folyamatosan arról hogy nem lesz semmi baj! Minden a legnagyobb rendben lesz. Néha hitt nekem, néha nem..

Megértettem hogy félt. Ez nem egy mindennapi kapcsolat lesz és sok lemondással és áldozattal jár majd, de amit kapnak cserébe, az nem ér fel semmivel!

Legalább azt a boldogságot kívántam neki amit én kaptam Jaspertől, de tudtam hogy számára ez ennél sokkal több lesz! Előre örültem legkedvesebb testvérem boldogságának, Ő pedig mindahányszor biztattam, tekintetében megbúvó hálás pillantásával köszönte meg nekem.

Örültem, hogy hamarosan olyannak látjuk Edwardot, amilyennek még soha...BOLDOGNAK!

A család

Boldogan ismerkedtünk új környezetünkkel
és élveztem a felfedezés örömét.
Én boldogan, de talán például Edward már nem annyira, amikor kiszemeltem magunknak a szobáját. Nagyon kellemes és tágas volt, túl tágas egyetlen embernek..akarom mondani vámpírnak...

Edward még mielőtt hangot adtam volna eszmefuttatásomnak hogy miért is lenne éppen megfelelő nekem és Jaspernek ez a szoba, már az elején megpróbált leállítani - Ez az én szobám. - mondta, de nem volt túl meggyőző számomra hogy ne lehetne megpuhítani, és tudtam hogy Jasper a segítségemre lesz ebben.

Megszorítottam a kezét Jazznek és fülébe súgva kértem, - segíts nekem - és tudta mit kell tennie, hogy kellemes érzéssel kell elárasztania Edwardot, és akkor nyert ügyem lesz.

Magamban mosolyogtam, de Edward minden gondolatomat látta - Nem hinném, hogy hatni tudtok rám így. - nevette ki próbálkozásomat, de aztán megtapasztalhatta milyen is az, ha boldogan és nyugodtan adhatja át magát az érzésnek hogy milyen önzetlen is, ha új tesvéreiről van szó. Könnyű volt Jazz segítségével meggyőzni, és mindemellett könnyű és tréfás is.
A szoba a miénk volt már.

Edward később csak annyit mormogott az orra alatt - ...amilyen kicsi, olyan bosszantó. Kedves, és bájos csak bosszantó. - Közben már velünk nevetett.
Carlisle békésen figyelte az új jövevényeket, vagyis minket, és kedvesen Esmé fülébe súgta -Nézd a gyerekeket, hát nem édesek? - ebben a pillanatban igazán családban érezhettük magunkat. A mi fajtánkat ritkán veszi körül az ilyesfajta béke és nyugalom. Vagy soha.

Ekkor finom játékos civakodásra lettünk figyelmesek, de Carlisle már meg is nyugtatott minket hogy ez csak Emett és Rose.
Nagyon örültünk hogy Ők is megjöttek, mert már csak Ők hiányoztak a családi összejövetelből.Végre őket is megismerhetjük! Nagyszerű! Újjongtam magamban.
Emett úgy hozta a vállán Rosaliet mint egy zsák búzát, persze minden megerőltetés nélkül, közben Rose meg csak nevetve, de ellenállás nélkül játszotta az áldozat szerepét. Igazán szép párt alkottak.
Amikor észrevettek minket a mókázásuk abbamaradt.
Rosenak gyakorlatilag kérdőjel volt gyönyörű arca helyén.
Emett meg csak csendben figyelt, majd udvariasan bemutatkozott. -Emett Cullen vagyok, és Ő a feleségem Rosalie. -
- Emett, Rose, Ők itt az új családtagjaink , Alice és Jasper. - mutatott be bennünket kedvesen Carlisle.
Azután újra el kellett mesélnünk mindent, de nem bántam, mert más társaság nem volt jellemző a mindennapjainkra csupán mi ketten voltunk eddig egymásnak, ami persze több mint elég volt mindkettőnk számára, de ez egy egészen más élet volt, egy nyüzsgő és élményekkel teli és új élet.
Carlisle olyan gondoskodó volt Esmevel együtt, amire gondolni sem mertem volna. Igazi családfő volt és imádta Esmet. Minden pillantása, minden érintése erről árulkodott és Esme ugyanúgy viszonozta a szerelmét.

Jazz meg is jegyezte hogy ilyen érzelmeket ritkán tapasztalt, és hogy ez a ház tele van szeretettel. A fajtánkhoz képest meg különösen.
Emett rendszerint rendkívűl jól szórakozott az én Jasperemen amikor emberek közé mentünk, mert hogy normális életet kellett élnünk és ahhoz hozzátartozik, hogy iskolába járjunk, mert korban odaillettünk be gyakorlatilag.
Jazz arca legtöbbször olyan volt mint aki a halálán van. A sok illat még mindig gyötörte, olyan illatok amire régebben még egy pillanat alatt vetette volna rá magát ,és hallgatva gyilkos ösztönére, azt tette volna amit a természete diktált neki.

Ez most elképzelhetetlennek tűnt, mert Emett, Rose és Edward is a segítségünkre voltak minden pillanatban. Egyetlen percre sem hagytuk magára, így a legrosszabb csupán az volt, hogy elég látványosan szenvedett.
Gyakran ugratták a fiúk , amikor Edward belehallgatott az emberek gondolataiba, hogy lassan orvost akarnak hívni hozzá. Mókás volt, bár Jazz nem mindig nevetett. Persze mi igen.
Szépen lassan teltek a hónapok és az évek és mi teljesen beilleszkedtünk a Cullen családba.
Már régóta fogadott gyermekei voltunk hivatalosan is Carlislenak és Esmenek, így nem volt szükség magyarázatra, hogy miért olyan fiatalok és gyönyörűek a szüleink, és hogy miért nem változik egyikünk sem.

Amikor kijártuk az iskolát, végre mi is megesküdtünk Jasperrel.
Hivatalosan is hozzá tartoztam és boldog voltam hogy örökké vele lehetek!
Jasper imádott engem. Mindent megtett volna a kedvemért, ebben olyan biztos voltam mint abban hogy az életemnél is jobban szeretem!

Láttam előre hogy költözni fogunk, de ebben Carlisle csak megerősített egy este, amikor mindenkit behívott a nappaliba.
- Itt az idő, mennünk kell mielőtt rájönnének. Mielőtt bárki gyanakodhatna.-
Mindenki tudta hogy mit kell tennie.
A pénz sosem volt akadály, mert az én látomásaimnak is köszönhetően mindig jól tudtuk alakítani anyagi helyzetünket, sosem voltak gondjaink, sőt. Kifejezetten jól élhettünk, szinte luxus körülmények köztde azért nem estünk túlzásokba,legalább is nem látványosan.
Tulajdonképpen kifejezetten boldoggá tett a tudat hogy én is adhatok valamit Carlislenak és a családomnak, amiért feltétel nélkül elfogadtak minket. Illetve az egyetlen feltétel meg olyan dolog volt ami kötelezően hozzátartozott az életformánkhoz.
Vegetáriánus étrend és a napfény kerülése. Nem akkora áldozat ha azt nézzük hogy mit kapunk érte!
Ismét eljött egy új fejezet életünkben. Úgy gondolom lesz még jópár.







Twilight News

Nehéz napok

Általában a vadászataink remekül sikerültek, legalább is részemről, de Jasper jobbára nem volt elragadtatva.

De nagyon büszke voltam rá, mert nem lehetett könnyű neki,és ennek ellenére hősiesen igyekezett tartani magát ahhoz amit ígért nekem.

Számomra nem volt nehéz, mert nem izleltem az emberi vért soha, de Ő, hát Ő volt az én hősöm.

Tudtam, hogy mindent csak értem tesz, csak a kedvemért, hogy ne okozzon nekem csalódást!

Mindemellett maximálisan úriember volt, és ezzel teljesen levett a lábamról, vagyis részben ezzel mert valójában egész lényével!

Igazság szerint úgy nézett rám, mint ha semmi más nem létezne rajtam kívül neki.

Összességében olyan gyorsan történt minden velünk, mégis sokkal biztosabbak voltunk egymásban, mint előtte valaha bármiben is.

Csak miattam vállalt minden nehézséget, és ez olyan sokat jelentett számomra, hogy a világ összes kincséért ,de még a halandóságért sem adtam volna már!

Igyekeztem a nehezebb pillanatait mókával vagy önmagammal elterelni.

Utóbbi jól bevált ..

Jasper figyelmét így roppant könnyű volt elterelni. Legalább is egy ideig.

Egy látomásomból tudtam hogy mit készül tenni, és ezt Ő is tudhattam mert minden kertelés és félelem nélkül elém lépett.

-Mary Alice Brandon hozzámjössz feleségül? - kérdezte , és tudta hogy láttam ezt már, és azt is tudta hogy mi lesz a válaszom, de mégjobban tudta, hogy igazán vágyom arra, hogy igazi leánykérésem legyen!

Néha komolyan elgondolkodtatott hogy talán Ő is látja a jövőnket? De tudtam hogy ez nem lehet, csupán szeret engem és figyel rám! Mindent megtenne értem!

De mielőtt bármit is mondtam volna, már a nyakában lógtam és csókoltam ahol csak értem, és felfoghatatlan örömmel töltött el, hogy annak ellenére, hogy tudta hogy nekem nehéz lenne meglepetést okoznia , mégis fontosnak tartotta a leánykérésemet.

- Akkor ezt vehetem igennek?-nevetett, és még mindig a válaszomra várt.

- Igen! Igen! Igen! -kacagtam boldogan és minden szavamat egy csók követte!

Minden beteljesülni látszott amit megmutatott nekem különleges képességem és már csak egyetlen dolog volt hátra, mégpedig hogy a Cullen családot megleljük.

Azt a családot akikkel azt az életet folytathatjuk amit a végzet szánt nekünk.

Ekkor Jasper a levegőbe szagolt és megérzett valamit.Én még nem éreztem, de a következő pillanatban olyat láttam a szemében amit nem akartam..és már láttam is a megjelenő víziómban, hogy mi fog történni és csak annyi időm maradt hogy utánna kiáltsak - Jaspeeer, neeeeeee...-

Futottam utánna ahogy bírtam, de most sokkal gyorsabb volt nálam.

Az ösztöne hajtotta! Nem tudtam megállítani.

Épp elég volt az az egyetlen pillanat amivel később értem oda és a fiú már holtan feküdt Jasper karjaiban...

Sosem láttam ilyennek még , és megrémisztett, hogy nem voltam képes ezt előbb meglátni, de valószínüleg egy pillanat műve volt a döntése, mert másként mindent láttam volna előre és megfékezhettem volna.

Nem nézett rám, csak a földet nézte és a fiatal, úgy 20 év körüli fiú élettelen testét.

- Jasper miért tetted?- kérdeztem vádlón, de a következő pillanatban meg is bántam hogy Őt hibáztatom, mert igazán vigyázhattam volna rá jobban is! -Jasper ne haragudj kérlek, én csak...én sajnálom hogy nem láttam és nem állítottalak meg, nem láttam, és amikor már igen akkor késő volt.- nem szólalt meg, és még mindig nem nézett rám.

A szégyen ott ült finom arcán és eltakart minden mást szeme elől.

Azt sem látta hogy mennyire szeretem, és hogy nem tudok mást tenni csak megbocsájtani neki, mert én sem vigyáztam eléggé...

De Jasper napokig nem szólt semmit...

Kétségbeestem és látomásaimban láttam hogy szenved, de nem engedte hogy enyhítsek terhén és ez bántott.

Egyszer mégiscsak feladta a harcot önmagával, és így szólt nagyon halkan és olyan megbánással a hangjában hogy a legkeményebb kőszívet is meglágyította volna - Szerelmem, meg tudsz nekem bocsájtani? Valaha meg fogsz?

Szeretlek és nem akarlak elveszíteni, de ez nekem nagyon nehéz ...magad is láthatod..én..képtelen vagyok uralkodni magamon. -

Nem nézhettem tovább önsanyargatását, és azonnal tudtára akartam adni, hogy én ugyanannyira hibás vagyok mint Ő.

De nehezen szólaltam meg, nem találtam a szavakat és Ő félreértette ezt..

- Ha akarod...én most rögtön elmegyek. -sütötte le aranybarna szemeit, és gyötrő fájdalom tükröződött gyönyörű arcán.

-Nem akarom, hogy elmenj! Megtaláljuk a módját, hogy ne történhessen meg mégegyszer , és melletted leszek,és ha kell minden pillanatban fogom a kezed, és vigyázok rád! - próbáltam megértetni vele, hogy nem engedem el, már soha többé nem!-

Tekintetében őszinte hála és remény csillogott.

Óvatosabbnak kellett lennem és mindent megtettem amit csak lehetett!

Még hosszú ideig bűntudata volt, amin nem segített az én bocsánatom.

Magában csalódott nagyot, és ezen az én bocsánatom nem segített.

Mindent megtettem hogy feledtessem vele ezt a botlást, és néha úgy tűnt , kis időre sikerül is.

A vadászataink alkalmával sokkal figyelmesebb és körültekintőbb voltam és Ő minden pillanatban engem figyelt, hogy biztosra mehessünk.

A látomásaim napról-napra határozottabbak voltak, és közelebb vittek minket új életünk egyik legfontosabb állomásához.

Már láttam Carlisle-t a hihetetlen erejével és kitartásával és példamutató életével amivel erőt ad mindannyiunk számára.

Láttam Esme-t aki olyan szeretettel volt minden családtagja iránt amivel egy egész világot meg lehetett volna váltani.

Rosaliet, aki szépségével és ezzel járó gőgjével talán ridegnek és megközelíthetetlennek tűnhetett, de a zord külső valahol egy meleg, érző szívet takar, még ha nem is dobban.

Emett is ott volt, aki olyan könnyedén vett mindent, számára nem jelentett nehézséget semmi!

És Edwardot, aki ...te jó éég, hiszen Edward gondolatolvasó..... Ez meglepett, de ugyanakkor tudtam hogy nagyon közel kerülünk majd egymáshoz, hogy Ő lesz legkedvesebb testvérem!

Most hogy pontosan láttam mindent, még nagyobb volt a lelkesedésem és ez Jaspert is kirángatta a mélypontról!

Most ismét olyannak láttam mint előtte volt, imádtam ezt a Jaspert!

Látomásaimat követve, sok sok vándorlás és kutatás után ott álltunk a Cullen ház előtt egyszer csak. Ismertem, mégis idegen volt, még. De nem sokáig lesz az.

Ekkor Carlisle kilépett az ajtón, mintegy végszóra gondolataim utolsó szavánál.

- Oh, segíthe....-elakadt a szava, hiszen látta hogy mik vagyunk.

Bizonytalan volt és Edward bizonyára olvashatott a gondolataiban, mert pillanatok alatt mellette termett.

Ekkor végigpörgettem a látomásaim emlékét fejemben és Edward megértette miért vagyunk itt és hogy nem rossz szándék hozott bennünket.

-Isten hozott Titeket nálunk. - mondta, és már barátságosabban beljebb invitált minket miközben Carlislenak próbálta körvonalakban vázolni ittlétünk okát, és mindazt amit a fejemben látott.

Innentől mi meséltük el részletesen az eddig történteket és nem volt kétséges a maradásunk.

Hosszú utunk végetért, megtaláltuk helyünket, és már Jasper is sokkal nyugodtabb volt .

Emett és Rose nem voltak itt, de nem kellett sokáig várnunk hogy őket is megismerhessük.

Carlisle mindent elintézett és az első pillanattól kezdve igazi helyünkön voltunk!

Hazaérkeztünk!

Twilight News

Alice új csodaországa..

/Alice nem tudta , hogy 3 nap telt el, amióta megmentője a segítségére sietett, és megmentette azzal hogy megharapta és magára hagyta.

Az elmegyógyintézetben ahol Alice élt, az egyik ápoló vámpír volt.

Megszerette Alice-t, a legkedvesebb betege volt, igazából nem is tartotta valóban betegnek. Szerinte Alice nem volt őrült, de hát alicenak látomásai voltak a jövőt illetően és 1920-ban akinek látomásai voltak és nem tartotta kellően titokban azt igencsak elítélték.

Alice-t őrűltnek nyilvánították hát.

Gondozója annyira szerette, hogy amikor Alice elmesélte hogy egy látomásában valaki vadászik rá, elhatározta hogy megmenti,. Bármi áron, de megmenti.

Ha nem szereti és óvja ennyire Alice-t akkor talán James, a nyomkövető vámpír talán nem is figyel fel rá, de így izgalmas kis játékba kezdhetett, és Alice gondozója az életével fizetett a lány szabadságáért.

Innentől soha vissza nem hozható emberi élete sötét ködbe burkolózva tűnt el.

Komoly kihívások vártak a bizonytalan, de tiszta lelkületű immáron örök fiatalságra ítéltetett leányra.

Alice 19 éves volt amikor megszűnt dobogni szíve, most már mindörökre 19 éves marad./

------------------------------------------------------------------------------------------

Amikor kinyitottam a szemem minden olyan szokatlan volt.

Hol lehetek?

Láttam a fákat, éreztem az illatukat..sokféle illatot éreztem.

Egy erdőben vagyok, de hol? vajon van város a közelben? Hogyan kerültem ide?

Sötét volt, de én mégis olyan élesen láttam, mint ha fényes nappal lett volna.

-Hűűűűűű, ez tetszik!- csúszott ki a számon hangosan.

Ekkor egy látomás jelent meg előttem amiben láttam amivé lettem, azt is láttam hogy mit kell tennem, és miként kell élnem..de ez nagyon összezavart és megijesztett.

Nem volt időm gondolkodni ezen, mert valami szokatlanul égető és maró érzés kezdte kaparni a torkomat.

Ledermedtem, és a látomásomra gondoltam. Egyedül vízióim voltak segítségemre.

Látomásomban volt családom, vámpír családom, és férjem..

Férjem? Ez mosolyra késztetett..Hmm, nem is tűnik rossz életnek..

Meg kell találnom Őket!

Ekkor bevillant, hogy Ők nem vadásznak, csak állatokra és nekem is így kell tennem ha velük szeretnék élni, és akartam azt az életet! Nagyon akartam!

A jövő amit láttam, nagyon is kedvemrevaló volt! Vágytam arra a családra, a boldogságra, az igazi társra!

De vajon a régi életem? Miért nem emlékszem semmire? Hová lettek az emlékeim?

Gondolataim csapongtak és egyre nehezebben viseltem az égető érzést a torkomban.

Óvatos lépteket hallottam...éreztem az illatát.

Egy állat! Még nem láttam, de éreztem, mire várok még? És akkor nekirugaszkodtam!

Ösztönösen éreztem hogy mit kell tennem, és azt is hogyan.

Már láttam, egy őz futott előttem,de én voltam a gyorsabb, hihetetlenül gyors voltam.

Amikor rávetettem magam egyáltalán nem kellett gondolkodnom, csak éreztem hogy a feszültségem és az égető érzés egyre kevésbé kínoz ahogy forró és lüktető vére csillapítja szomjúságomat.

Még nem éreztem magam "jóllakva" ezért folytattam, amúgy sem árt a gyakorlat, gondoltam.

Büszke voltam magamra hogy egyedül is megállom a helyem, bár nekem segítségemre voltak látomásaim. Igyekeztem hát ennek segítségével feltérképezni új tulajdonságaimat.

Lassan mikor már a legtöbb tulajdonságommal tisztában voltam, nekivághattam hogy felkutassam leendő, új családomat .

Amikor a város széléhez értem, számomra új és ínycsiklandó illatok terjengtek mindenfelől.

Emberek, gondoltam, és hát mondhatom, hogy igencsak igazságtalan hogy ilyen jó illatuk van!

Ez nem könnyítette meg a helyzetemet.

Nem volt könnyű de minden erőmet összeszedtem és tovább mentem.

Gyorsan rájöttem, hogy ha vadászok, mielőtt emberek közé megyek könnyebben elviselem a közelségüket.

Mindemellett arra is rájöttem hogy nem szükséges levegőt vennem, és ez is csak könnyebbé tette a dolgom. Lassan minden praktikát bevetettem.

Vándoroltam és sok helyen jártam,

kerestem azokat akiket látomásomból jegyeztem meg, mélyen bevésve Őket a gondolataimba!

Egy mezőn vágtam keresztül, amikor megláttam mozogni valami nagyon gyorsat.

Elsuhant az erdő szélén, bennem pedig egy fura érzés kezdett motoszkálni.

Utánnaeredtem és követtem. Láttam már Őt!

Rádöbbentem, hogy Őt láttam, a társamat. Ő az!

Vadászott.

Nem akartam megzavarni, így messziről figyeltem és igyekeztem láthatatlan maradni.

Meg akartam várni amíg végez a vadászattal, és akkor majd ..

Húúúh..mit is mondok neki? Mégsem állhatok elé azzal, hogy Te leszel a férjem, láttam és mostantól együtt maradunk örökre..

Felnevettem saját balgaságomon...

Ez lenne ám az igazi belépő, egy darabig nem felejtené el..

Mire feleszméltem gondolatsoromból előttem állt.. hát ennyit a rejtőzködési technikámról...

Meglepett képpel nézett és én igyekeztem alaposan szemügyre venni "leendő férjem", miközben eszmefuttatásomon mosolyogtam magamban.

Nahát! Nagyon jóképű! Rettentő jóképű! Megfeledkeztem magamról és azon kaptam magam hogy tátott szájjal bámulom..

Feltűrt ingújja alól számtalan sebhely mutatta hogy sokat harcolhatott, de nem ember okozta sérülésnek tűntek.

Vékony izmost teste mágnesként vonzotta tekintetem, miközben én is magamon éreztem tekintetét.

- Ki vagy Te? - kérdezte, és hangja kíváncsiságot és egy csipetnyi bizalmatlanságot tükrözött.

-A nevem Alice. Ne érts félre de én még sosem láttam olyat mint én ...vagyis mint te, azaz.. -dadogtam - .. vagyis nem ismerek senkit.. -erre elmosolyodott és engem valami békés nyugalom szállt meg valamiért.

Hogy a mosolya tette-e? Nem tudom...

-Én Jasper vagyok. Hogyhogy nem találkoztál, hogyhogy nem ismersz?És aki átváltoztatott? Ő hol van, ki volt?

Honnan jöttél és.. - na itt voltam kénytelen közbevágni mert a memóriám hibátlanul működött, de a kérdései nagy részére magam sem tudtam a választ.

-Én nem tudom, nem tudom hogy ki változtatott át és nem tudom hogy ki voltam előtte.. - és elmeséltem mindent amit tudtam, válaszoltam minden kérdésére amire csak tudtam.

Jasper közelebb lépett és megérintett, láthatta zavartságomat de érintése nyugalommal árasztott el. Szemében megértés tükröződött és már cseppet sem volt bizalmatlan és rideg velem.

Mézszőke haja pontosan illett aranybarna szeméhez . Arcvonásai olyan finomak voltak, és magamban kuncogtam hogy nem is csoda hogy Ő lesz a férjem..

Jasper ugyanugy fürkészett a tekintetével és ennek nagyon örültem.

Mindent tudni akartam róla és nem tudom mennyi ideig beszélhettünk, fogalmam sem volt hány nap tellhetett el...csak beszélt és beszélt..

Néha én is.

Végre értelmét láttam annak is hogy nincs szükségünk alvásra, habár az idő jelentéktelenné vált végtelensége miatt számunkra.Elmondtam neki hogy látom a jövőt, és olyan szemekkel nézett rám, hogy egy pillanat alatt összezavart vele. -Te láá...látod a jövőt? Láttál engem is? Tudtad? - zavarban voltam..

-Igen láttalak,tudtam, és keresni kezdtelek.-vallottam be töredelmesen.

Lesütött szemmel bámultam a lábamat mintha szégyellnem kellene magam a látomásaimért.

De Ő felemelte a fejem óvatosan és gyengéden és finom vonásai mosolyra húzódtak.

-Nos igen,nem ritka a vámpírok között, hogy különleges képességeik vannak .- árulta el, de folytatta is rögtön - és nekem is van egy. Szeme csillogott.

Kérdő tekintetem rászegeztem.

- Képes vagyok befolyásolni mások érzéseit.például megnyugtatni , ellazítani.. -

Mindent megértettem ebben a pillanatban, és egyszerre felnevettünk mindketten!

Felszabadult, önfeledt pillanat volt ez számunkra.

Amikor kellőképp kimulattuk magunkat, megkérdezte - És mit láttál még? - és szemeiben gyermeki tűzzel sziporkázott ezernyi csillag.

- Téged láttalak, és egy családot akik befogadnak maguk közé és ott együtt folytathatjuk az életünket. -feleltem, és valahogy már nem tűnt olyan furcsának amit mondtam.

Jasper arca ellágyult, és azt mondta amire vágytam - Boldogan megyek veled bárhová! Szeretném azt a jövőt veled!-

Én nem gondolkodtam, csak karjaiba bújtam és csak öleltem, és öleltem!

Nem tudom meddig lehettünk úgy, de jólesett a közelsége és csak amikor felnéztem rá akkor láttam hogy szemei egészen feketék .

-Vadásznunk kellene, nem gondolod?- mire ezt kimondtam, hamiskás mosoly jelent meg az arcán amit én hamar le is töröltem róla.. - Jasper, nem vadászhatunk emberre, az a család csak állatokra vadászik és ha be akarunk illeszkedni, ha hozzájuk akarunk tartozni akkor nekünk is áldozatot kell hoznunk. Alkalmazkodnunk kell, mert emberek közt csak így élhetünk majd! -

Jasper olyan képet vágott mint egy kisgyerek akinek elvették a játékát.

-Hidd el, jobb ha már most így élünk , hogy minél hamarább megszokhasd, én ezt láttam már..-

Fanyalogva és durcásan bólintott - Legyen aminek lennie kell, de ezért még fizetni fogsz..- de szája mosolyra húzodott , majd játékosan incselkedve kergetni kezdett az erdő mélyére, mintha én lennék a kiszemelt áldozata, azután megkezdtük első közös vadászatunkat.

Elégtétel

A változások azzal kezdődtek hogy Esmé egy a kéréssel állt elém, hogy szeretne elutazni.

A kérése meglepett, és az még jobban hogy nem is igazán kérésnek szánta, inkább csak tudatta velem.

Nem kérte az engedélyem, de nem is volt rá szükség.

Én nem akartam tudni utazása okát, mégis sejtettem valahol.

Edwardot külön megkértem rá, hogy ne nézzen Esme gondolataiba még véletlen se, mert csak akkor akarom tudni az utazása célját, ha Ő akarja elmondani nekem!

Bíztam benne és tudtam, egyszer elmondja majd miért kell egyedül mennie.

Féltettem, de tudtam hogy szeret és hogy vissza fog térni hozzám épségben!

Esmé hálásan nézett rám, és tekintete mindent elárult.

Mindent!

Legalább is az érzelmeiről és arról hogy nem áll szándékában hazudni nekem, csak még korai lenne elmondania.

Összetartoztunk, két test egy lélek voltunk, és ha nem is szívesen de el kellett engednem, mert csak így zárhatta le a múltját.... Éreztem, tudtam, hogy a mi miatt miatt megy el.

Indulása előtt éjjel, csak összeölelkezve feküdtünk a kertben és hol a csillagokat bámultuk, hogy egymást.

Még mindig nem tudtam betelni eszményi szépségével, mézédes csókjaival, és szerelmes pillantásaival, és nem hiszem hogy ez valaha is meg tudna változni!

Képtlenség hogy megváltozzon!

Hajnalban, amikor elindult, egészen addig követtem a tekintetemmel féltve, amíg el nem tűnt látómezőmből...

..........................................................................................................................................................................

Visszanéztem még egyszer Carlisle-ra..éreztem, hogy tudja miért megyek el .

Meg kellett tennem, és nem voltam boldog attól amit tenni készültem de mégis magamnak kellett lezárni életem emberi, keserves emlékeit .

Mégpedig olyan módon ami nem éppen Carlisle kedvére való lett volna .

Hálás voltam neki hogy nem kérdezett, annyira bízott bennem!

Először és utoljára megyek el tőle, azután soha többé nem hagyom el egyetlen percre sem többé, ebben bizonyos voltam!

Elég volt egyszer, még emberként elveszteni szem elől...többé nem engedem ezt.

És itt az idő hogy sötét gondolataimba merülve átgondoljam mit is fogok tenni azzal aki tönkretette emberi életem.

Ha jobban belegondolok, végül is hálásnak kellene lennem, hiszen ha nem teszi velem, ha nem bánt folyamatosan és nem menekülök el Tőle..akkor ma nem lennék ilyen határtalanul boldog, és nem talált volna meg Carlisle.

Ámbár, Én a hálámat most másképp fogom kifejezni...és nem hiszem, hogy egészen azt kapja majd egykori férjem amire számít majd ha meglát...

Vajon mennyire leszek könyörületes?

Ezt magam sem tudtam kiszámítani, hiszem új természetem épp csak megszoktam, és eddig mindig mellettem volt Carlisle és Edward, hogy vigyázzanak rám, hogy óvjanak azoktól a cselekedetektől amiket később megbánnék.

Most egyedül kellett tudnom, hogy mit tehetek meg és mit nem.

Csak remélhettem hogy lesz elég erőm hogy , de ahogy szerelmem Carlisle bízott bennem, tudtam hogy érte képes leszek kontrolálni cselekedeteimet és gyilkos ösztönömet !

Már Ők ketten voltak a családom, Carlisle és Edward. Mindennél jobban szerettem Őket!

Lassan megérkeztem úticélom végállomásához...

...visszatértem hát oda ahonnan elmenekültem és döbbenten vettem észre magamon, hogy semmilyen érzést nem váltott ki belőlem a régi ház látványa..

A közeli erdőben bújtam meg szürkületig és jobbnak láttam vadászni mielőtt meglátogatom egykori rémemet, nehogy idő előtt kárt tegyek benne.

Vadászatom sikeresnek volt mondható, igen szép szarvascsordára bukkantam az erdő mélyén, majd visszatértem a megfigyelő helyemre és vártam a kedvező pillanatra.

Láttam amikor hazaért, és egyedül volt.

Ugyan kivel is lehetett volna, senki nem viselte volna el könnyűszerrel.

Amikor besötétedett odalopóztam a házhoz és benéztem az ablakon.

Szinte semmit nem változott azóta. Most is épp oly visszataszító volt számomra mint emberi életem során.

Türelmesen vártam, nem akartam semmit elkapkodni, semmi olyat tenni hogy ne élvezhessem ki bosszúm ninden pillanatát, de ekkor bevillant Carlisle arca és szinte láttam magam előtt...nagyon nem helyeselné amit tenni készülök!

Talán meg sem bocsájtaná?

Csendben bementem a házba és elindultam oda ahová emberi életem során a legkevésbé vágytam, a hálószobába.

Az ágy szélén ült és mondhatom majdnem tökéletesen megközelítette az én színemet az arca amikor meglátott, első meglepetésében falfehéren bámult rám..azután pedig gúnyosan elmosolyodott és megszólalt - Hát visszajöttél? És milyen kis csinoska vagy, egészen megszépültél..- mondta ugyanazzal a gúnnyal ahogyan régen,és kezdett visszatérni az emberi szín arcára.

Csak most idéződött fel bennem igazán a sok fájdalom amit el kellett viselnem tőle.

Még nem árultam el magam, hagytam hogy egészen beleélje magát abba, hogy egy védtelen törékeny nő áll előtte mint valamikor régen.

Nehezemre esett hogy ne mosolyogjam meg, de eltökélt voltam és tartottam magam ahhoz amit elterveztem.

Örültem hogy ennyire féken tudtam tartani magam és hogy erősebb vagyok mint sejtettem.

Ekkor megmozdult és felém indult, én pedig már nem tudtam félelmet színlelni, és a szám önkénytelenül is mosolyra húzódott. Ez megállította, és láthatóan nagyon meglepte..sosem láthatott ilyen magabiztosnak.

Elbizonytalanodott de csak egy pillanatra, és azután megint felém közeledett.

A nagdrágja övéhez nyúlt és tudtam mit akar tenni de már nem féltem.

Magamban százszor is elterveztem hogyan fogom megölni, de most csak mélységesen megvetettem és nem kívántam a halálát, már nem!

Többször is átgondoltam ördögi tervem és úgy döntöttem ez lesz az igazi bosszú.

Egyetlen pillanat alatt a szoba másik végébe ugrottam és egykori férjem a döbbenettől még levegőt is elfelejtett venni. - Hát ez meg.. mi a..hogyan csináltad??? -értetlenkedett, és én kezdtem igen jól szórakozni azon ahogy a szívverése a félelemtől és az ijedségtől őrölten próbál kitörni helyéről .

Ekkor rávetettem magam és könnyedén leszorítottam a földre.

Még csak megmozdulni sem tudott.

Sokkal erősebb voltam nála, nem került különösebb erőfeszítésembe mozdulatlanul tartani .

Ekkor még jobban kezdett félni..éreztem rajta és nem bírtam nem gúnyolódni rajta..- Ilyen érzés félni, élvezed ezt is vagy csak azt amikor tőled félnek? - és egy pillanatig azt éreztem hogy ha most megölném, akkor sem kéne szégyenkeznem, de nem tudtam nem gondolni arra a férfira akit mindennél jobban szeretek és aki bízott bennem,így csak tovább kínoztam azzal hogy nem tudhatta mi vár rá.

Ekkor zajt hallottam... valaki közelít.

Egy szempillantás alatt az ablaknál termettem és mire feleszmélt volna én már az erdőben voltam, egy fa tetején rejtőzve.

A türelem nem volt nehéz számomra.., szinte élveztem is hogy elnyújthatom félelmét.

Másnap reggel az erdő széléről figyeltem ahogy óvatósan kinéz az ajtón és azután rettegve húzodik vissza házába..

Este megint eljött az én időm.Pár fürge mozdulattal már bent is voltam, annak ellnére hogy gondosan bezárt minden ajtól..de nem minden ablakot... és ez szórakoztató volt.

Napokon keresztül minden este "meglátogattam" és elhitettem vele hogy csak egy rémálom, egy kísértet vagyok.

Mostanra már remegett mint a nyárfalevél és láttam a szemében hogy ez már nem csak félelem..

Lassan elértem a célom és reggelig "kísértettem".

A sarokban kuporogva sírt mint egy kisgyermek és kérte hogy menjek el..

Nem mentem, nem ölhettem meg, nem tudtam volna Carlisle szemébe nézni többé, de reméltem hogy soha nem felejt majd el...

Másnap reggel amikor az erdő széléről figyeltem. Láttam ahogy két férfi megy be a házba és közrefogva hozzák ki a még mindig remegő, megtört egykori férjemet.

Követtem Őket tisztes távolból , a városi elmegyógyintézet kapujában álltak meg.

Ez elég volt számomra!

Nem akartam mást már mint hazatérni és megosztani titkomat szerelmemmel, és soha többé nem gondolni a múltamra!

Hazaérvén Carlisle boldogan mosolygott, várt engem nagyon, és én alig vártam hogy minden részletbe beavathassam.

Többé kellett titkolnom semmit, és ez nagyobb örömmel töltött el, mint gondoltam.