Carlisle döntése

1921 - Wiskonsin, Millwaukee

Rémes időjárás, sehol egy kósza napsütés, pedig kivételesen jólesett volna elvonulni a város és a kórház zajai elől. Ehelyett Edward elment vadászni, én pedig túltettem magam keserű csalódottságomon és bementem dolgozni.

Eseménytelen nap várt rám, a környék a világháborúból igyekezett renoválódni. Több helyen láttam még összeomlott, lebombázott házakat, otthonok maradványait, s közben azon tűnődtem, hogy olyan lények, mint az ember, vajon mi okból kifolyólag igyekszik ilyen mérhetetlenül elpusztítani önmagát, a saját fajtáját?! Soha nem találtam rá választ.

Míg elértem az öltözőmet, legalább tíz "Jó reggelt Dr. Cullen!" – féle üdvözlésre reagáltam. Szerettek az emberek, ami elég különös volt, ha figyelembe vesszük a tényt, miszerint az ő vérük lenne normális esetben számomra az éltető nedű. Mivel azonban nem normális esetről beszélünk, hanem rólam, így talán mégsem annyira különös a szimpátiájuk, mivel mindent megtettem annak érdekében, hogy elfogadjanak... befogadjanak maguk közé.

Míg Edwardot át nem változtattam három évvel ezelőtt, addig végtelenül magányosnak éreztem magam. Soha annyira egyedül nem voltam, mint az Edwardot megelőző időkben. Már az is hatalmas csodának számított a mi fajtánk között, hogy elhagytam Volterrát, csak mert nem értettem egyet a nézeteikkel, vagyis a táplálkozási szokásaikkal. Néha eltűnődtem, vajon Edward esetében helyesen tettem-e, hogy átalakítottam a világ egy elpusztíthatatlan gyilkológépévé? Könnyedén meg tudtam győzni magam a helyességről, mivel Edwardnál nagyszerűbb embert aligha ismertem. Persze az első év iszonyú volt a számára is, de hamarabb túl lett rajta, mint gondoltuk volna.

Magányom ezzel meg is szakadt, és Edward minden elképzelésemet felülmúlta, mikor rájöttem, hogy képes olvasni bárkinek a gondolataiban. Persze tisztában voltam vele, hogy nem korlátozhatom semmiben. Nem voltam biztos az időpontban, s reméltem, minél később fog bekövetkezni, de tudtam, hogy előbb-utóbb Edward fellázad az általam felállított korlátok ellen. Mindenki így cselekedne az ő helyében, én mégis reménykedtem, hogy kellő odafigyeléssel elkerülhető lesz a haragja.

– Jó reggelt, Dr. Cullen! – csendült fel mögöttem az éjszakás nővér szopránja, mire meglepve fordultam felé.

Alacsony, karcsú nő volt, fekete hajába már ősz szálak vegyültek. Azt hihette, hogy idősebb nálam, nem tudhatta, én még a legidősebb ükapjánál is vénebb vagyok. Tudtam, hogy van egy fia, és a férjébe mind a mai napig szerelmes, mégis elpirult valahányszor ránéztem. Ahogy ebben a percben is, amikor felnéztem a kórlapok mögül.

– Jó reggelt, Sarah! Milyen éjszakájuk volt? – érdeklődtem nyájasan. A szavaimra hallottam, amint szíve egy pillanat alatt felbolydult, aztán pír önti el az arcát, mely valaha letűnt szépségéről árulkodott.

– Nyugalmas, és mivel vasárnap van, a továbbiakban is ilyenre számítunk – nyugtatott meg kedves mosollyal ajkain.

Nem sejthette, hogy nekem nem úgy múlik az idő, mint az ő fajtájának, jobban szerettem aktívan eltölteni az óráimat, ha a kórházban dolgoztam. A legtöbb ember osztozott ebben a nézetemben, bár ők nem afféle megváltást kerestek mások megsegítésében, mint inkább a kötelező munkaköri segítségnyújtást.

– Akkor ma is lemegyek segíteni a halottasházba – jegyeztem meg, mire Sarah arcán különös grimasz futott végig. – Nem helyesli?

Zavarba jött, amiért észrevettem, holott csupán egy másodpercig tartott, mielőtt visszarendezte volna vonásait a megszokott udvarias maszkba. Úgy láttam habozik, elmondja-e nekem, hogy mire gondol valójában. Néha határozottan szerettem volna, ha Edward képessége néha bennem is fellelhető lett volna. Végül mégis rászánta magát.

– Nem értem, miért mászkál oda! – kezdte bizonytalanul, s tudtam, nem akar megsérteni. – Ijesztő, sötét hely, még a boncmester sem szeret hosszabb ideig ott időzni.

Ebben igaza volt. Viszont ott nem volt semmi, ami még csábításra bírta volna kétszáz éves tapasztalatomat. Nem mintha egyébként nehéz lett volna megállni, mégis jobb szerettem elvonulni, boncolni, vagy csupán némán figyelni a holttesteket arra gondolva, mennyire szerencsések az emberek ezen a téren.

Sarah rám nézett, a válaszomra várt. Igyekeztem tréfásan elütni a dolgot.

– Igen, igaza van! Szoktuk látni a boncolási jegyzőkönyvön is, igaz?

Sarah vette a lapot, csöndesen felnevetett. Láttam, hogy az indokaim továbbra sem világosak előtte, mégsem akadékoskodott tovább. A boncolási jegyzőkönyvet mindig a boncmester írta meg, miután elvégezte a dolgát, de aki ebben a kórházban tevékenykedett hanyag munkát végzett. Ezért is jártam le oda, hogy kicsit rendbe szedjem, amit dr. Jeremiah Green olyan nagy gonddal igyekezett káosszá változtatni.

– Vizitelünk? – kérdezte Sarah, mire rávillantottam méreggel átitatott fogaimat.

– Viziteljünk, míg van mit csinálni. Az unalom őrjítő hosszútávon.

Elvonult mellettem az egész nap, szerencsére elbírtam foglalni magam. Mire a hold kerek fénye elérte az éjszaka közepét, addigra már nem bírtam tovább a tétlenséget, beszóltam a nővéreknek, hogy hol találnak meg, és lesétáltam a halottasházba.

Legnagyobb meglepetésemre a már jól megszokott kihaltság helyett ott találtam a mentősöket. Éppen a hordágyon toltak befelé egy letakart holttestet. Csodálkozva léptem oda hozzájuk, mivel az ilyen esetekhez előbb engem hívnak, hogy megállapítsam a halál időpontját.

– Mi történt? – kérdeztem a hozzám közelebb álló férfit, aki valószínűleg az orvos volt.

Az illető gyorsan végigmérte fehér köpenyemet, ellenőrizte a névtáblámat, aztán a fejével a hordágyon heverő mozdulatlan test felé bökött.

– Levetette magát egy szikláról. Öngyilkosság – állapította meg tényszerűen, miközben felém tolta a papírokat, amelyek igazolják, hogy beszállították.

– Bizonyos, hogy halott? – kérdeztem csupán a formalitás kedvéért, mivel tudtam, hogy az emberek nagy részének, ha lezuhan egy szikláról, minden valószínűség szerint véget érnek a létezésüket fenntartó funkcióik.

– Iszonyúan össze van törve, nem lesz szükség a halálát igazoló boncolásra – jegyezte meg hanyagul a másik férfi, sejtéseim szerint az orvos. – Kár érte... Valamikor bizonyosan csinoska lehetett. Mielőtt a mélybe vetette magát.

Felröhögtek a morbid poénon, én pedig igyekeztem elfojtani a viszolygásom. Sosem értettem a szakmájukba belefásult embereket, miért nem képesek másba fogni, ahelyett, hogy ostoba szarkazmusukat belehelyezik más ember gyászába.

Aláírtam a papírokat, mire a két mentős otthagyta az előtérben a hordágyat, ők pedig elrohantak mondván, hogy baleset történt a város másik végében. Rosszallva csóváltam a fejemet, s már éppen be akartam tolni a hordágyat a helyére, mikor valami megütötte a fülemet.

Döbbenten lemerevedtem, a letakart testet bámultam azon a részen, ahol a feje lehetett. Közelebb léptem, hogy ellenőrizzem az igazamat. Eddig fel sem tűnt, a két mentősnek annyira intenzíven verte az ütemet a szíve, hogy nem hallottam meg a gyönge segélykiáltást. Mert, hogy az volt, arról meg voltam győződve. Egy halottnak hitt test utolsó sikolya, amire – bár tudtam, hogy képtelenség – beleborzongtam.

A holttestnek alig hallhatóan, riasztó kihagyásokkal, de még vert a szíve. Ezek a balgák, gondoltam dühösen. Nem vették észre, hogy még életben van, dohogtam tovább.

Ingerülten lerántottam a takarót, amivel letakarták sebtében a helyszínen, s egyik döbbenetemből a másikba estem. Esme Ann Platt. Azonnal beugrott a neve, habár egy ember talán még a vonásait sem tudta volna kivenni a rengeteg zúzódás és horzsolás miatt, amik beborították tetőtől talpig.

Emlékeim visszarántottak egy évtizeddel a múltamba, ahol még nem volt sem Edward, sem senki más, aki elűzte volna a magányomat. A helyszín is más volt, akkor még Columbus városában praktizáltam az ottani kórházban.

Egy nap behoztak egy törött lábú tizenhat éves lányt, én lettem a kezelőorvosa. Hatalmas fekete szemei azonnal magával ragadtak, szív alakú arcán rémület tükröződött. Mai napig bennem lángolt az érzés, hogy eltűntessem az arcáról a rettegést, átadva a helyét valami sokkal melegebbnek. Míg vizsgáltam, igyekeztem minél több időt vele tölteni. Egész lénye belevéste magát amúgy is érzékeny memóriámba. Amint gipszbe rögzítettem a törött lábát, a szülei magukkal vitték, és még kontroll vizsgálatra sem hozták vissza. Ezek után döntöttem úgy, hogy ideje elhagynom Ohiot, ekkor költöztem Chicagóba, ahol néhány évvel később ráleltem Edwardra.

Lenéztem a törékeny, immár huszonhat éves Esmére, a szíve alig verte a harmincat percenként, s egyre lassult. Edward mit szólt volna? A gondolat először csupán átvillant az agyamon, majd vissza-visszaköszönt, mintegy kísértve az épelméjűségemet, amit ez idáig sikerült szerencsésen megőriznem. Ugyanazok a gondolatok futottak át az agyamon, ami Edward esetében is.

Van jogom hozzá, hogy egy olyan életre kényszerítsem, amit talán további létezése során megvetni, gyűlölni fog? Vajon, ha tudna beszélni... ha elmondhatná, mit szeretne... beleegyezne? Nem valószínű! Ha bármelyikünket a fajtánkból még az átváltoztatás előtt faggatnák, hát egy-két őrültebb kivétellel, mindenki a halált választaná leginkább. Ahogy Edward is, de ő ifjú kora ellenére is túlságosan jó, ezért soha nem említi.

Viszont a Sors, ha létezik ilyen nagyobb hatalom egyáltalán, akkor vajon véletlenül vezérelte az utamba kétszer ugyanazt az embert? Ráadásul éppen ilyen állapotban, amikor csak én segíthetek rajta. Mennyire jó lett volna, ha Edward ott van valahol a közelben, de tudtam, hogy még legalább két napig nem beszélhetek vele. Hogy meg fog lepődni...

Ennyi lenne? Még öt perce sincs, hogy bámulom egyre kékülő ajkait, bájos vonásait, karamellbarna haját, mely most csapzottan, földesen tapadt piszkos bőrére, és máris eldöntöttem, hogy nem adok neki esélyt a halálra. Hiszen valami oka biztosan kellett, hogy legyen... Hiszen annyi más városba mehetett volna, olyan sok szikla van, ahonnan leugorhatott volna, de ő mégis az én városomba jött, és az én kórházamba szállították, hogy balszerencséjére egyedül én vegyem észre az agonizálását.

Szíve már kihagyott, döntenem kellett. Ezt gondoltam, de átsuhant rajtam a felismerés, hogy már akkor döntöttem, amikor meghallottam szívének gyönge ritmusát. Ennyi tehát, egy újabb élet felől határoztam.

Míg közelebb hajoltam hozzá, magamba szívtam vérének egyre gyöngülő illatát, imádkoztam a bocsánatáért és mindkettőnk megváltásáért.

Először a füléhez hajoltam, a hangom reszketett, ahogy odasúgtam neki.

– Bocsáss meg! Sajnálom!

Ajkaimat a nyaki ütőere fölé tapasztottam, éreztem, ahogy szíve lassan feladja a harcot. Belemélyesztettem a fogaimat lágy bőrébe, hogy megízleljem tiltott nektárját. Magával ragadott visszafojtott ösztönöm, s eksztázisban szívtam magamba Esme mézédes vérét, hogy ezzel örök kárhozatra ítéljem mindannyiunkat.