Ébredés

– Dr. Carlisle Cullen? – kérdezte még egyszer, és nehéz lett volna eldöntenünk hogy ki a döbbentebb abban a pillanatban.
Hogyan emlékezhet rám ennyi idő elteltével? Az emberi elme valóban csodálatos dolog! Csak ámultam, és nem tudtam levenni róla a tekintetem. Embernek is meseszép volt, vámpírnak pedig egyszerűen félelmetesen gyönyörű!

Edward szájának szegletében halvány mosoly bújkált. Morfondíroztam, vajon azért mosolygott, mert tudta, hogy mit gondolok, vagy azért, mert Esme gondolatait látta, nem tudom.

– Emlékszik rád, sosem felejtett el – súgta halkan nekem, aztán váratlanul elkomorodott, izmait megfeszítette, és védekező testtartást vett fel. – Feltámadt a szomjúság!

Ekkor tekintetem visszakalandozott Esmére. Ő az arcomat fürkészte immáron vérvörös szemeivel. Vad tekintete arra utalt, hogy égető szomjúság kínozza torkát. Edwarddal ismét egymásra néztünk és ki sem kellett mondanunk, vadászat következik..

Esme félőrülten indult el az ablak felé, mire feleszméltünk már nekilódult, követve gyilkos ösztöneit. Edwarddal követtük, minden pillanatban feszülten figyeltük és óvtuk minden mozdulatát.

Szerencsére elővigyázatosan kellő távolságra költöztünk a településtől, így nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki is megzavarja az első legkínzóbb vadászatot. Esme fürgén, kecsesen mozgott, leginkább egy nyúlhoz hasonlított apró termetével és fürge mozdulataival. Rendkívül bájos volt. Figyelt bennünket, mint egy kölyökoroszlán az anyját, ahogy levadássza a vacsorájukat, követte a mozdulatainkat, megmutattuk neki, hogy milyen módszerrel vet véget a leghamarabb áldozata szenvedésének.

Szarvascsapattal kezdtük, Esme gyorsabban végzett négy állattal, mint mi Edwarddal együtt, ám amikor végre jóllakott nem láttam rajta büszkeséget, sem más hasonló érzelmet. Gyönyörű arcát bánat, szomorúság övezte. Kérdőn Edwardra néztem, aki végtelen elkeseredettséggel viszonozta a pillantásomat.

– Ráébredt, mik vagyunk...

Esmére néztem, aki fájdalmas tekintettel figyelte az előtte heverő szarvast, hogy aztán kétségbeesett dühvel nézzen rám. Nem volt szükségem Edward képességére ahhoz, hogy tudjam, mi járhat ebben a pillanatban a fejében.

– Mit tettél velem? – suttogta elhalóan, de nem tudtam, mit mondhatnék erre. – Mivé alakítottál?

– Vigyázz! – kiáltott rám Edward, s egy gondolatnyi idővel előbb mozdult Esménél, így volt ideje, hogy elrántson az útjából.

Edward igyekezett lefogni tőlem Esmét, nehogy ártani tudjon nekem, de ennek véget kellett vetnem. Én hoztam létre mindkettőjüket, nekem is kell vállalnom a felelősséget. A fiam meghallotta, mi jár a fejemben, mert félreállt és a közeli fáról figyelte az eseményeket.

Esme kitartóan próbált rám törni újra és újra, talán folytatta volna, hogy jogos, csalódott haragját rámzúdítsa, de letérdeltem a lábai elé, és könyörgőn néztem fel rá.

– Meghaltál volna...

– Talán jobb lett volna... – kiabálta vissza.

– Sajnálom! – mondtam szinte hangtalanul. – Nem hagyhattam! Sajnálom!

Őszintén néztem vöröslő szemeibe, úgy tűnt, lassan kihúny a harag lángja. Felcsillant a remény, talán megbocsájtja nekem egyszer, ahogyan Edward is tette.

Esmét sokáig uralta új természete és egyenlőre nem is számíthattunk másra. Újszülött vámpír volt, az is csodaszámba ment, hogy feltétel nélkül elfogadta az irányításunkat és nem lázadt fel ellene, legalább is nem látványosan.

Szomjúsága olthatatlannak tűnt, félelmetes ereje és akarata, amivel igyekezett irányítani az amúgy sem könnyen kezelhető új természetét, tekintélyt parancsoló volt.

Vadászat vadászatot követett és ösztönösen jól csinált mindent. Hiába, ilyen a természete a mi fajtánknak, hibátlan és kegyetlen ragadozók vagyunk.

Úgy figyeltem Őt, mint édesanyja a gyermekét.. féltőn és reményekkel teli. Vártam türelemmel az időt, amikor majd kicsit háttérbe szorulnak új ösztönei és többet tudhatok meg "előző", emberi életéről, hogy mi vezetett szörnyű döntéséhez. Addig is beértem annyival, hogy láthatom gyönyörű porcelánfehér bőrét, tökéletes alakját, vállára hullámokban omló haját... eszményi szépségnek tűnt a szememben.

Nem győztem csodálni, nem lehetett betelni a látványával. Magam mellett tudhattam, és ez pillanatnyilag elég volt.

Nehezen szokta meg hogy mozdulataink túl gyorsak az emberi szemnek, nehezen alkalmazkodott új erejéhez, amiért látványosan vissza kell fognunk magunkat, de idővel ezt is megtanulta.

A dolgozószobámban olvastam, amikor az ajtóban megláttam Esmét.

– Bejöhetek? – kérdezte, de mire válaszolhattam volna már előttem állt, tudtam, mi következik...

Lassan hozzászokott a sok újdonsághoz, amit új természete és félelmetes ereje jelentett, elkezdték foglalkoztatni a létünkkel kapcsolatos kérdések is. Őszintének kellett lennem vele, nem foszthattam meg egyetlen apró igazságtól sem.

Számtalan kérdést tett fel, én pedig félve, de boldogan válaszoltam minden kérdésére, legalább is amire tudtam, de Ő nem fogyott ki a kérdéseiből és közben szinte csüngött a szavaimon... nem érdemeltem meg ezt a figyelmet tőle... Rettegtem, hogy meggyűlöl azért, amit tettem vele. Amikor hagyott egy lélegzetvételnyi időt nekem, én kérdeztem tőle.

Tulajdonképpen nagyon élveztem a társaságát is, ezekben a pillanatokban nem vámpír voltam, hanem férfi. A férfi, aki rajongása tárgyával lehet, és kiélvez minden pillanatot.

– Ismerem azt az életet, amit én adtam neked, de ami előtte volt.. azt is szeretném tudni... hogy mi vezetett ahhoz, hogy akkor ... – nem fejeztem be a mondatot, mert tudta, hogy mi a kérdésem. Elég felkavaró lehetett számára az is, hogy szóba hoztam, a következő pillanatban már meg is bántam.

De a kíváncsiságom nyert, előbb-utóbb túl kell lennünk ezen is.

– Persze, essünk túl rajta - mondta, de arca elkomorult, és szomorú tekintettel kezdett bele történetébe – Egy farmon nőttem fel, Colombustól nem messze. Minden vágyam volt, hogy taníthassak, imádtam a gyerekeket, szerettem volna tudást adni nekik sok szeretettel és törődéssel, de apám nem engedett el otthonról. Ő más életet szánt nekem. Olyan életet amire én sosem vágytam. Bűnös lett volna szerinte egy nagyvárosban egyedül egy fiatal lánynak. – keserűen felnevetett, mielőtt folytatta. – Ő már a házasságomat tervezte az én megkérdezésem nélkül egy olyan férfival akit nem szerettem. Nem tehettem semmit ellene, bele kellett törödnöm a sorsomba. – miközben beszélt, az arcomat fürkészte, próbálta leolvasni róla, hogy mit is gondolhatok, de közben tovább beszélt – 22 éves voltam, amikor már tovább nem húzhattam az időt, és hozzá kellett mennem az apám által kiszemelt férfihoz. Nem szerettem, nem éreztem semmit iránta eleinte, később csak meggyűlöltem és féltem tőle. Nem volt jó ember.
Amikor átlépte a ház köszöbét mintha kicserélték volna, mások előtt nem ilyen volt, de sokat bántott engem, ha nem testileg, akkor a lelkemet kínozta. Így ment ez addig, míg be nem hívták a háború miatt katonának. Megkönnyebülést éreztem. Szégyelltem, de reméltem, hogy nem tér vissza. Az megváltás lett volna.

Nem így lett, hazatért 1919-ben, és semmi nem változott. Olyan volt mintha el sem ment volna otthonról, vagy talán még elviselhetetlenebb. Pár hónappal később kiderült, hogy állapotos vagyok. Ez volt az egyetlen örömöm az életemben, nem hagyhattam, hogy elvegye a boldogságomat, ha csak az én boldogságomról lett volna szó, de nem akartam egy ilyen apát a gyermekemnek. – mélyet sóhajtott, belemerült az emlékeibe. Hagytam, hogy kibeszélje fájdalmas életét, közben melegség támadt oly régóta dermedt szívemben. – Tehát elhatároztam, hogy megszököm, bármibe is kerüljön a gyermekem érdekében mindent meg akartam tenni! Millwaukiban egy rokonomnál húztam meg magam a kicsi megszületéséig.
A gyermekem volt az egyetlen boldogság az életemben... De Ő meghalt nem sokkal később a születése után, és onnantól már ismered a történetemet. Nem akartam tovább élni... nem volt értelme az életemnek.
Még jobban elbizonytalanított, most hogy ismertem szörnyű döntésének az okát, és tekintetemmel megbocsájtást könyörögtem a bűnömért. Hozzám fordult és mélyen a szemembe nézett

– Amikor rámtaláltál és megmentettél... – habozott, és én féltem a folytatástól, de szembesülnöm kellett az igazsággal tehát kérdően néztem meseszép arcát , ezzel jelezve számára, hogy vágyom az igazat, hát folytatta – ... vagyis átváltozattál, a létező legtöbbet adtad nekem, amit valaha kaphattam volna emberi életem során. Boldog vagyok, hogy melletted lehetek, soha nem bírtalak elfeledni, mély hatást tettél rám azzal a pillanatnyi találkozásunkkal. Amikor a férjem bántott, arról ábrándoztam, eljössz értem, kiszabadítasz! Bizonyos értelemben megtetted – fejezte be halkan.
Megkaptam a feloldozásom bűnöm alól. Mégsem szörnyűséget cselekedtem. Mekkora kő esett le a szívemről! Belenéztem immáron gyönyörű aranybarna szemeibe, lassan két kezembe fogtam hibátlan arcát.
-Te még többet adtál nekem most!- szeme mosolygott, amióta áltváltozott nem láttam még ilyennek és már nem volt megállás számomra, tudtam hogy szeretem, és Ő lett az életem értelme.

Lassan de határozottan magamhoz húztam és olyan hévvel csókoltam meg, hogy magam is meglepődtem mennyi érzelem feszítette örök némaságra ítélt szívemet, és vágyaimmal ádáz harcot vívó testemet.

Nem hezitált, gondolkodás nélkül visszacsókolt, a mámor elöntötte testünket és elménket. Ami ez után következett, az minden volt , minden ami lehetett. Vad vágy, szerető kényeztetés, kapkodó hév és megnyugvás egymás karjaiban...

Edward csak mosolygott, amikor hazatért, de nem kérdezett, látott mindent a fejemben. Látta a gondolataimat, és tudta mi fog következni.

Nem sokkal később megkértem Esmé kezét, és Ő a legboldogabb férfivá tett a földön, igent mondott, mert vámpír lét ide vagy oda férfi voltam, egy szerelmes férfi aki boldogságra vágyott az imádott nővel.

Esme csodálatos volt! A legtüneményesebb lény akit valaha láttam. Edwardra fiaként tekintett és ezt Edward is elfogadta. Szinte majdnem úgy éltünk, mint egy normális emberi család, egy két apróságtól eltekintve.

Ekkor még nem sejtettük, hogy a változások hamarosan folytatódnak...