Három napi gyötrelem - Esme ébredése

Amikor már biztos voltam benne, hogy létezni fog, hogy nem késtem el az éltető méreggel, a karjaimba zártam és hazarohantam vele. A város szélétől több mérföldnyire laktunk Edwarddal, így Esme sikoltozását nem hallotta senki, csak én.

Letettem a hálószobámba, bezártam minden ajtót és ablakot, tudtam, hogy Edward még nem érkezik meg egyelőre. Távolra ment hegyi oroszlánra vadászni, valamiért az lett a kedvence.

Esme apró teste az ágyon vonaglott, láthatóan hatalmas fájdalmak gyötörték, amit nem bírtam tehetetlenül végignézni. Nem követtem el olyan hibát, mint Edwardnál – ellenben vele, Esmét csupán egyszer haraptam meg, így kevésbé szenvedett, mint anno a fiam. De mégis csak szenvedett, én pedig ott ültem mellette, végignéztem a kínjait.

Közben gyötrődtem, meg fog nekem bocsátani? Elfogadja majd az érveimet, hogy miért tettem? Aligha... De bíznom kellett, hittem a bocsánatában, hiszen Edward sem haragszik annyira. Bár Edward esete semmihez sem fogható, hiszen ő olvas a gondolatokban. Ahogy ezen tűnődtem, bevillant a fejemben Volterra, ezen a napon másodszor, és Aro...

Újra megráztam a fejemet, nem akartam rájuk gondolni. Most semmiképp, amikor ez a szegény lány itt hever előttem, a teste a legtüzesebb fájdalmakon, a legkínzóbb átalakuláson megy keresztül.

A kórházból elcsent morphiummal igyekeztem enyhíteni a szenvedését, de így is hosszú időnek tűnt, és elég hangosnak ahhoz, hogy tisztában legyek vele, nem tudtam eleget segíteni. Együtt éreztem Esme fájdalmával, a sikolya az én torkomból tört elő, hihetetlenül sajnáltam, iszonyatosan rettegtem, mi lesz az ébredésekor. Vagy ha Edward hazatér? Még két nap.

Bármit megadtam volna, csakhogy magamra vehessem a kínjait, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Csupán segíthettem neki, nehogy megsértse magát, amíg vonaglik, ezért levettem az ágyról a matracot és a földre helyeztem távol a sarkoktól, mindentől. Leterítettem egy lepedővel, aztán Esme karcsú testét újra a karomba zártam, könnyedén elfojtottam a számára oly erőteljes mozdulatokat, amik a fájdalom velejárói voltak, és lágyan a matracra fektettem.

A második napon lemosdattam. Megtisztítottam a testét a sártól, piszoktól, ami az esés következtében ráragadt, a haját pedig csomókba rögzítette. Míg tisztogattam akaratlanul is vizsgálni kezdtem, nem élte volna túl. Több bordája eltört, az egyik felsértette a szívburkot, a tompa trauma miatt a mája is károsodott, egyszerűbb lett volna azt felsorolni, hogy mije maradt épen, mint azt, melyik része sérült meg. Biztosra ment, amikor leugrott a szikláról.

Vajon miért tette? Ekkor hasított belém a felismerés: öngyilkos akart lenni. Elvettem tőle a döntésének a jogát. Hogy fogja megélni mindezt? Az eddigieket talán el tudtam volna fogadtatni vele, de azt valószínűleg nem, hogy mindez már állandó, megváltoztathatatlan. Mi oka lehetett egy csinos, élete virágában álló lánynak, hogy erre az elkeseredett lépésre szánja rá magát?

A második nap éjjelén zajt hallottam. Esme továbbra is kínjai közt vergődött a matracon.

Újabb nesz, mire kisuhantam a bejárati ajtóhoz, és kikémleltem a kukucskálón, Edward volt. Kissé tétováztam, mielőtt szélesre tártam az ajtót, igyekeztem egyelőre nem gondolni a hálószobámban szenvedő nőre.

– Miért zárkóztál be? – kérdezte Edward, arcán értetlen kifejezés ült, jóllakott karamellaszínű szemei gyanakodva méregettek.

Mindig is jó megfigyelő volt, egészen az elejétől kezdve, amikor még tébolyult vágy uralkodott rajta az emberi vér iránt, vagy amikor rádöbbentem, hogy olvas a gondolataimban. Ezúttal is láttam az arcán, hogy azonnal rájött mit tettem, vagy mit tehettem, hiszen a tekintetünk találkozott. Láttam magam barna tekintetében, a szemeim lanyhuló vörösen izzottak Esme vérétől.

Mielőtt válaszolhattam volna egy velőtrázó sikoly hasította ketté némaságomat, Edward pedig döbbenten meredt rám. Esme fájdalmas nyögdécselésbe csapott, mire a gondolataimat – a fiam elől – elfedő gát átszakadt, elárasztva őt az eltelt napjaim gyötrelmével. Igyekeztem lassan, részletesen gondolni a történtekre, hogy mindent megértsen, de nem mindig sikerült kordában tartanom az elmémet. Esme egyre csendesülő szenvedése visszarángatott a jelenbe.

Végigpörgettem a mentősöktől kezdve, az első hallható szívdobbanásig, végül a döntésemig, aztán tovább... Edward hallgatott, némán figyelt, közben már láttam az arcán, hogy Esme fájdalmas gondolataiban is kutakodik. Kíváncsi lettem volna, mit lát a fejében, de szinte még végig sem gondoltam máris felelt a ki nem mondott kérdésemre.

– Még tart az átalakulás. Nincs magánál.

Gyötrődtem újra, ahogy bevonultunk a szobába, s megpillantottam Esmét. Már akkor is sápadt volt, amikor a mentősök beszállították, így a harmadik napon lassan véget ért az átváltozása, a bőre kezdett megdermedni. Ha eddig szépnek láttam, most egyenesen hibátlanul gyönyörűnek, szív alakú arcán múló fájdalom köszönt ránk, ahogy beléptünk.

– Hamarosan – mondta Edward.

Talán az ő ébredésénél sem voltam ilyen ideges, mint ezúttal, ez feltűnt neki is, de nem tette szóvá. Túlságosan udvarias volt fiatal kora ellenére is. Szoros kötelék fűzött össze bennünket, hiszen ő volt az első, mindezidáig egyetlen lény a földön, akinek megmutattam az eddigi életemet. Továbbra sem tudtam eldönteni, érezhetem-e helyesnek ezt a cselekedetemet, vagy... Ez már nem számított, hisz nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, hogy megállítsam az ugrásban.

– Leugrott valahonnan? – kérdezte Edward meglepve, nekem pedig eszembe jutott, hogy ezt nem említettem neki.

– A mentősök szerint öngyilkos akart lenni, ezért levetette magát egy szikláról – suttogtam.

– Lesz nagy meglepetés, ha felébred – jegyezte meg Edward, mire a szörnyen ironikus és lehangoló hangulat ellenére is felnevettünk, komoran, mulatva a saját nyomorúságos létezésünkön.

Pár percig némán figyeltük Esme mozdulatlan arcát.

– Helyesen döntöttél! – mondta Edward, mire kétkedve ránéztem. Pontosan tudtam, milyen elvei, nézetei alakultak ki ezzel kapcsolatban rövid vámpírléte során. Soha, semmilyen körülmények között nem tenné ezt senkivel. Észrevehette, hogy nem hiszek neki, ezért kifejtette. – Igazad van! Nem helyeslem, hogy ezt tetted vele, és valószínűleg ő sem fog repesni a boldogságtól, hogy az angyali léte helyett, ahová valószínűleg került volna a mennyországba, egy elkárhozott öröklétet kapott ajándékba. De... Nem hiszem, hogy véletlenül került újra az utadba. Nem hiszem, hogy ez gyakorta megesne a fajtánkkal, hiszen a legtöbben ügyelnek az efféle látszatra.

– Igen, kevés valószínűség lelhető fel két találkozásra, egy átlagos emberéleten belül, a mi fajtánkkal – feleltem, miközben ebbe a gyenge magyarázatba kapaszkodtam lélekszakadva.

Újabb néma percek teltek, vánszorogtak. Soha ilyen lassúnak nem éreztem az időt, mintha minden egyes kattanás engem vádolt volna. Letérdeltem Esme mellé, a kezem automatikusan indult, hogy megérintse, de félúton megállt, s ernyedten hullott az ölembe. Hideg, számomra mégis kellemes érintést éreztem a vállamon.

– Minden rendben lesz! – biztatott Edward nyugtatólag, aztán vidításképpen hozzátette. – Nálam úgysem lesz rosszabb!

Ezen eltűnődtem. Amikor Edward végigszenvedett három kínkeserves napot, felébredt és elmondtam neki, mi lett belőle iszonyatos depresszióba esett. Gyűlölte magát, mindent, ami a létezésünk velejárója volt. Szentül hitte, hogy a lelkünk elveszett az átalakulás során, ebben nem egyezett a nézetünk.

– Magához tért! – szólalt meg hirtelen Edward, és közelebb lépett. Hangjából kíváncsiság csendült, szinte hallottam, ahogy kotorászik Esme újjáéledt gondolataiban.

– Meg tud szólalni? Vagy érti, amit mondok neki? – kérdeztem, mert ez a része nekem is homályos volt. Fogalmam sem volt, hogy honnantól kezdve ébred tudatára, hiszen önmagamra annyira nem emlékszem a fájdalom miatt, Edward pedig nem közölte velem, csak amikor már kinyílt a szeme.

– Hall téged, de még nem bír reagálni, és érti, amit beszélünk – magyarázta Edward, s szemöldökét összevonva koncentrált. – Nem érti, mi történik...

Mi sem egészen, gondoltam, majd sóhajtottam egyet, magamba szívtam Esme újdonsült vámpírillatát, aztán csöndes, határozottnak ható hangon beszélni kezdtem hozzá. Elmeséltem neki, hogy mi történt vele, aztán akadozva, keresve a megfelelő szavakat lelkiismeretes vallomást tettem, hogy én mivé változtattam. Amikor a végére értem, némán vártam, reagál-e valahogy, de nem mozdult. Gyönyörű arca semmiféle érzelemről nem árulkodott.

– Próbálja megemészteni... Emlékszik, hogy leugrott... De rád nem.

– Nem meglepő – nevettem csöndesen. Hiszen a tíz évvel ezelőtti találkozásunk csupán szösszenet lehetett az életében, most pedig...

– Magához tér – szólt Edward, mire Esme arcára néztem.

A szemei kinyíltak, s az emlékeimben élő fekete színek helyett ezúttal vörösben izzott. Néhány pillanatig zavartan próbált fókuszálni, túlságosan élesen láttunk az emberekhez képest. Aztán hirtelen rám nézett, döbbenet suhant át az arcán, Edward felszisszent mögöttem. Ránéztem volna, de nem bírtam elvonni a tekintetem Esme gyönyörű arcáról.

Amikor megszólalt a legszebb dallamnak hallottam a létezésem során. Viszont éppoly megdöbbentő is volt, amit mondott.

– Dr. Carlisle?