Családi idill..

Esme rendkívül bájos, és megértő volt minden tekintetben. Carlisle napról napra jobban beleszeretett, de nem merte még elárulni az érzéseit neki..félt az elutasítástól és a viszonzatlan szerelemtől.

Esme egyrészt mert újszülött volt, másrészt mert eleinte némi harag is volt benne, nem nagyon mutatta semmi jelét annak hogy különösebben vonzódna Carlislehoz, bár én jól tudtam miket gondol igazából...

A mi fajtánk, jól leplezte az érzéseit, pedig ha tudta volna, hogy ugyanattól félnek mindketten..nem habozott volna ennyit.

Lassan indult minden kettejük számára.

Carlisle hálisten kicsit kevesebb időt forítva rám, kevesebbet foglalkozott az én vívódásaimmal, és Esme miatt kicsit én is kevesebbet vívódtam, legalább is magam miatt, most Esme miatt aggódtam inkább.

Mindazonáltal mivel még nem voltam ilyen helyzetben, fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a helyzetet, és várakozó álláspontba helyezkedtem.

Esme megérezte azt, ahogyan visszahúzódom a saját kis világomba.

Nem engedett elmerülnöm, kereste a társaságom, és talán ilyen az anyai ösztön, mert Ő igyekezett kedvesen, de nem tolakodóan anyáskodni.

Tudtam miért teheti, hiszem elvesztette a gyermekét, és most lám, kapott egy másikat, aki ugyan nagyobb, és önállóbb, de mégis elesettebb mint bárki akit Esmé valaha is ismerhetett.

Esme sokat kérdezett, főleg Carlisletól, de volt hogy tőlem is.

Egyik reggel mielőtt iskolába mentem, valami olyat kérdezett, amire magam sem tudtam a választ, azt sem tudtam, hogy létezik-e válaszom erre..

-Edward, mi az amit a legjobban kedvelsz ebben a létben? - fogalmam sem volt, hogy mit is felelhetnék erre..

Ha az ellenkezőjét kérdezte volna, csak úgy ömlöttek volna belőlem a szavak..de így..így nem tudtam felelni...

Hiszem gyűlöltem magam, azért ami vagyok, és átoknak tartottam a képességeimet, de nem rémiszthettem meg ezzel Esmet, így csak bámultam értetlenül rá.

- Nos, ezen gondolkodnom kellene, kapok egy kis időt?-kérdeztem leghatásosabban megnyugtató mosolyomat elővéve.

-Persze, később visszatérünk rá. -felelte kedvesen és utamra engedett.

Ettől nem lett könnyebb a helyzetem, hiszem egész eddigi létem során ezen gondolkodtam, mégsem tudom a választ és valamit felelnem kell erre egyszer.

Reméltem, hogy hamar elfelejti, és sosem kell visszatérnünk erre már.

De a vámpírmemória tökéletes ez egy átok, nem tudunk felejteni... nem sok esélyem volt arra hogy kimegy a fejéből és sosem kérdezi újra.

Nem akartam hazudni se neki, se magamnak.

Napokig nem jött elő a téma, és egyik este amikor hazaértem, mosolyogva konstatáltam, hogy egy darabig, mással lesz Esmé elfoglalva.

Láttam apám fejében, hogy a gondolatai az lánykérésen és az esküvő szervezésén járnak, láttam, hogy megvallotta érzéseit Esmének, így Ő sem titkolta tovább, hogy mindig abban reménykedett, hogy újra látja apámat.

Sosem gondoltam, hogy ennyire lehet örülni más boldogságának.

Esmé mondata visszhangzott folyamatosan Carlisle fejében.. "Amikor rámtaláltál, és megmentettél, vagyis átváltoztattál, a létező legtöbbet adtad nekem, amit valaha kaphattam volna emberi életem során.

Boldog vagyok, hogy melletted lehetek!"

Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Ilyen rég fordult elő velem.

Carlisle jött a lépcsőn, és tudta hogy nem kell semmit mondania.

Csak csendben gratuláltam neki, és az öröm, a boldogság úgy áradt bennem szét, mint emberben a vérkeringés..mindenemet elérte.

Nem számít ha nekem is ennyit kell várnom arra, hogy egyszer boldog lehessek, megéri!

Ez a tekintet, Carlisle tekintete, olyan érzelmekről tanuskodott amiket sosem láttam még.

Hihetetlen hogy mennyire át tudta adni a boldogságát,és Esme..Ő megtelt élettel, szeretettel és csak sugázott az örömtől!

Ha nekem nem is adatik meg, hgy érezzem mindezt, ha az örökkévalóságig egyedül kell maradnom, apámnak és anyámnak akkor is ugyanennyire fogok örülni, örülni a boldogságuknak, annak a boldogságnak amiért oly sokat szenvedtek mindketten.

A ház megtelt élettel!

Nem rossz ez olyanoktól akik gyakorlatilg élő halottak...

Ahogy telt az idő, Carlisle és Esmé boldogsága cseppet sem apadt, inkább csak megerősödött.

Az évek alatt bizalmunk is csak nött és azt az életemet éreztem kicsit, amikor még éltek a szüleim, és újra elég volt17 évesnek lennem...

Nagyon halványak voltamk az emlékeim emberi életemből, de amik voltak, azokat ez a család, amit Carlisle és Esmé teremtett meg számunkra, felerősítették bennem az emlékeket.

Ha a sorsomat gyűlöltem is, magammal együtt, nekik mégis hálával tartoztam, amiért így fogadtak el engem, és olyan környezetet biztosítottak számomra, hogy néha teljesen normálisnak érezhettem magam.

Carlisle gondolataiban kicsit sokszor jelent ugyan meg, a párkeresés számomra, és többször jeleztem is nemtetszésem, de ügyet sem vetett rám..a gondolat állandóvá vált a fejében, én pedig igyekeztem állandóan nem tudomást venni szándékáról...