Egy magány vége és egy másik kezdete...1.

Carlisle mindent elmesélt nekem.

Egyrészről amit feltétlen tudnom kellett a létezésünkkel kapcsolatban, és a saját elméleteit is. Másrészről pedig a saját életét is elmesélte nekem, az átváltozását, azt ahogyan hihetetlen lélekjelenléttel kezelte a helyzetét, és magától rájött mindenre.

Hihetetlenül felnéztem rá és tiszteltem ezért!

Elképesztő akaraterő és kitartás párosult ebben az emberben, vagyis már vámpírban, aki első pillanattól kezdve fiaként tekintett rám, és mindenben igyekezett a segítségemre lenni, na meg támogatni engem.

Minden erőmet összpontosítva összeszedtem magam, és megfogadtam, hogy nem okozok neki csalódást, nem azt érdemelné !

Igyekeztem amennyire csak lehet, gyorsan alkalmazkodni az elveihez, és még ha pokolian nehéz is volt a dologom, mégis naponta győzedelmeskedett az akaratom a természetem felett!
De sajnos nem lehettem még biztos magamban, és nem kevés küzdelem árán tartottam ellenőrzés alatt új természetem és ösztönömet.
Egyetlen pillanatban sem éreztem békét, és megnyugvást!

Carlisle folyamatos lelkiismeretefurdalását nem volt jó látnom.
Bár azt mondhattam volna neki, hogy így van jól, és örülök annak amit tett velem, de nem áltathattam, és hazudni pedig nem akartam neki. Így elviseltem magam az Ő kedvéért és azért, hogy magánya ne eméssze fel Őt teljesen!
Oly sokszor láttam a gondolataiban, hogy őrlődik miattam...naponta tette fel a kérdést magának, hogy megbocsájtok-e neki valaha...
Sosem haragudtam rá igazán, hiszem megértettem én, hogy Ő csak jót akart, Ő csak meg akart menteni, és új életet adni nekem, amivel még remélte, hogy több évszázados magányán is változtathat ezzel.

Talán eljön a nap, amikor hálás is lehetek neki ezért..de addig őszinte tisztelettel és hűséggel leszek iránta amíg létezem,de csak ebben lehettem biztos most!

Ez is egy ugyanolyan napnak indult, amilyen az összes többi volt..
Iskolába mentem, majd hazafelémenet benéztem Carlislehoz a kórházba.

A növérek mindig összesúgtak, nem sejtették, hogy még a gondoltatukat is látom, nemhogy még hallom is amit súgnak ,mert a hallásom olyannyira tökéletes volt, hogy a légy zümmőgése is olyan volt számomra mint egy vadászrepülő hangja..

Amelia nővér volt a legszimpatikusabb számomra, bár nem barátkoztam velük sem, mint a többi emberrel sem, de mindig udvariasan köszöntöttem Őket és Carlisle is csak annyira tartotta velük a kapcsolatot, amennyire feltétlen megkövetelte a munkája és az alapvető udvariassági szabályok.
Ma is így volt ez.

Amelia nővér szokás szerint nagyon kedvesen köszönt nekem.
Özvegy volt, a férjét és a fiát is a háború vitte el... Ő nem tudta magát ezen túltenni.
Amelia nagyon jószívű teremtés volt.
Minden betegét teljes odaadással ápolta, már ez volt az élete.

-Szervusz Edward.
Hogy vagy ma kedveském? - mosolyogta, és közben a gondolataival megint megmosolyogtatott egy kicsit szokás szerint..
- Jajj olyan sápadt ez a fiú, remélem nincsen semmi baja, csak lenne az én fiam...-de megint csak elszomorodott ezen.
-De hát nehéz lehet neki a anya nélkül, csak az édesapjával...-gondolta, aztán arra gondolt, hogy Carlislenál jobb apát nem ismer, és hogy ilyen jólnevelt fiút még sosem látott...

Igaza volt, Carlisle valóban hihetetlen egyéniség volt! Nagy hatással volt mindenkire a környzetében.

Udvariasan visszaköszöntem hát Ameliának ..- Jó estét Amelia, köszönöm, remekül vagyok, és Ön?- folytattam az udvarias párbeszédet tovább.
Amelia minden kedves szónak örült, visszamosolygott majd így szólt - Köszönöm Edward, jól vagyok. Az édesapád a halottasházba ment, ismered a járást, menj nyugodtan.. -mondta és azzal tovább sietett a dolgára.

Igaza volt, tényleg ismertem a járást, sokat jöttem be ide, de ha egyszer lettem volna itt akkor sem tudtam volna eltévedni a tökéletes memóriámnak köszönhetően.
Carlisle éppen a boncolásoknál segített be, rengeteg munka volt, és mivel Őt nem merítette ki a munka, mint az embereket általában, a vezekléséhez hozzátartozott egy kis pluszmunka amikor csak tehette.

Én ilyenkor elüldögéltem a halottak mellett, néztem Őket és találgattam milyen életük lehetett, és irigyeltem Őket amiért megváltást nyertek és nem kényszerültek öröklétbe lelketlenül mint mi...

Ma is így tettem. megvártam Carlisle-t, mert ma vadászat nap volt, és kicsit hosszabb útra indultunk.
Már sokkal jobban kezeltem a természetem, és a hegyi oroszlán lett a kedvencem, ezért viszont messzebbre kellett mennünk, így többnyire együtt indultunk útnak, és igyekeztünk kikapcsolódni is közben.

Útközben sosem beszélgettünk, csak élveztük a sebességet, ez megnyugtatott minket valamelyest, mert a futás olyan természetes volt számunkra mint az embereknek az, hogy lélegeznek.
Egyre szorosabb szálak fűztek minket egymáshoz, szinte igazi apa-fia kapcsolat alakult ki közöttünk.
Súlyos titkunk, és bizalmunk egymásban összetartott minket.

Így teltek a napok...hetek...hónapok...évek...

Volt, hogy egyedül mentem vadászni.
Szerettem egyedül lenni, egyedül önsanyargató gondolataimmal és a halál utánni soha nem nyugvó vágyammal.
Ezt Carlisle jobb ha nem látja rajtam, így kihasználtam ezeket az időket.
Carlisle már nem aggódott, mindennél jobban bízott bennem, így nem okozott gondot, ha pár napra eltűntem.

Két napja voltam távol...
Amikor hazaértem Carlisle az ajtóban várt..
Nem értettem, de a követlező pillanatban velőtrázó sikolyt hallottam, és Carlislenak nem kellett semmit sem mondania, mindent láttam a fejében.
-Még nincs vége.- mondtam neki higgadtan, és láttam a megnyugvást a gondolataiban, láttam amint tekintete hálával telik meg amiért ilyen könnyen fogadom azt, ami ellen minden porcikám tiltakozik amióta vámpír lettem....





folytatás a második résszel holnap ....