Rose érkezése

Apám, Esme miatt kicsit elfelejtette a terveit velem kapcsolatban, és egyenlőre igyekezett Esme boldogságát szem előtt tartani!

Ahogy én is igyekeztem megkönnyíteni az alkalmazkodását Esmének.

Sok időt töltöttem vele, amiko Carlisle dolgozott..

Legtöbbször arra kért hogy zongorázzak neki.

Ez könnyen teljesíthető kérés volt, örömmel is tettem.

Lassan Esme igazán az anyámmá kezdett válni. Őszinte aggódása és szeretete, ami feltétel nélküli és elfogadó volt, hihetetlen erőt adott mindkettőnknek, és bár önmaga létével kicsit nehezebben boldogult, valamiért ránk úgy tudott odafigyelni, ami nem mindennapos dolog még az emberek között sem.

Most is zongoráztam neki, és úgy hallgatta, úgy szívta magába a zenémet, mintha valami angyali muzsika szólt volna. Igazán szerettem neki játszani!

Arcára játékom közben olyan nyugalom ült, ami engem is békével árasztott el mindig, és ilyenkor akármennyire is foglalkoztatott létünk és az ezzel járó átkos képességeink és szokásaink, mégis kicsit több értelnét láttam mindennek mint máskor.

Esme látta rajtam ezt, mindig látott mindent!

Soha nem siklott el figyelme semmi felett..anyám volt...anyám lett! Érezte ezt!

Esme gondolatai hozzám szóltak most is...- Edward, fiamként szeretlek, Carlislet meg az életemnél is jobban!

Mindig megvédelek titeket, történjék bármi is fiam! - és marni kezdte valami a szememet..

A vámpírok nem sírnak, könnyekkel legalább is nem, hanem csak némán zokogni, de én ilyen nyugalmat rég éreztem, vagy soha még... és ezt Esmenek köszönhettem!

Egyszerre voltam hálás Carlislenak Esméért, és Esmének a határtalan szereteéért felénk!

Válaszképp megöleltem és csak ennyit modtam: - Köszönöm Anya! -

Esme legalább annyire meglepődött, mivel még mindig nem szokta meg teljesen azt, hogy látom a gondolatait, de szeme csillogott és örömmel telt meg e két szó hallatán!

Esménekmindig ez volt a vágya, hogy gyermeke legyen, anya lehessen..most szavaim úgy cikáztak fejében, elnyomva minden más gondolatát, hogy csak a hálája fért meg mellettük.

Boldoggá tettem anyámat ezzel a két szóval, ami cseppet sem eett nehezemre, és nem azért mondtam, mert zt akarta hallani, hanem mert így éreztem!

Meghitt anya és gyermeke pillanatunkat megszakította, ahogy Carlisle berontott a házba...

Már láttam a fejében, rémület és kétségek újra..... Egy lány volt a karjaiban, aki haldoklott...

Meg sem próbáltam lebeszélni Carlislet, de tudtam, hogy később még beszélnünk kell erről!

Láttam mit forgtott a fejében azon kívül, hogy átváltoztatja az amúgy is haldokló lányt.

Carlisle nem tudott elvonatkoztatni hivatásától, és igyekezett megmentei akit csak lehetett!

persze nem minden nap változtatott át valakit..de emberfeletti erővel végezte munkáját, és hihetetlen kitartással!

Most tudtam mire készül, és nem álltam az útjába, mindössze egyetlen kérdést tettem fel neki,l azt is haszontalan...

-Carlisle, biztosan ezt akarod? Nincs más megoldás? - és hangomban megint a szomorúság jelent meg állandó kísérőmként, úgy ahogy régen..

-Fiam, meg fog halni, ha nem teszem meg, és talán benne társra lelhetsz Te is..- mondta elhalkulva , de mire kimondta, már meg is bánta szavait.. következő gondolata már az volt, hogy ezt nem lett vona szabad,mert bennem ezzel csak még nagyobb lelkiismeretfurdalást generál majd.

Esme mindvégig a háttérből figyelt minket, ebbe nem akart beleszólni,gondolatai szetrint ehhez nincsen joga, és nem is tudta mi lenne a helyes, mi az igazán jó döntés...

Megharapta..és ezzel az átváltozás megkezdődött...

Megkezdődött a háromnapi gyötrődése a szép szőke lánynak.

Bár valóban nagyon szép volt a lány, vagyis Rosalie, bennem mégsem indított el semmiféle érzelmeket..csak sajnálatot, amiért Ő is ebbe a létbe készerül menekülni a halál elől...

A lelkiismeretfurdalásom gyakorlatilg menetrend szerint érkezett, főlleg látva szegény teremtés szenvedéseit, és tuván, hogy ennél sokkalta nagyobb szenvedések várnak rá majd, legalább is akkor ha nálunk nehezebben, vagy hozzánk hasonló módon tud majd alkalmazkodni a létünkhöz.