Élet vagy lét?

1918-at írtunk, 17 éves voltam és spanyolnátha járvány tombolt Chicagoban.
A családom is megfertőződött, de nagyon halványak az emlékeim... Édesanyám ugyanabban a kórházban kapott kezelést, ahol engem is kezeltek.
De Őt már nem tudták megmenteni, meghalt...
Alig vannak emlékeim, inkább csak pillanatképek ugranak be néha, és az amit Carlisle mesélt el nekem.

A fájdalomra, amivel az átváltozásom járt, arra viszont tökéletesen emlékszem!
.......................................................................................................................................................................

Nem tudtam mi történik velem...
Egy ismerős hang a fülembe súgott. - Minden rendben lesz fiam! Majd én vigyázok rád! - és akkor ellazultam, mert éreztem, hogy a vég utolért....

De akkor valami éles fájdalmat éreztem a nyakamon de később rá kellett jönnöm, ez még csak a kezdete volt minden szenvedésemnek ...

Pokoli kínokat éltem meg, mindenem égett és feszített, a szívem hol ki akart törni börtönéből, hol szinte alig dobbant, mintha ezzel a fájdalom elől el tudna rejtőzni...
A miértek ott cikáztak, és őrűlt módon kergették egymást a fájdalmammal ami az egész testemet és elmémet átjárta.
Voltak pillanatok ,amikor a gyötrő fájdalom egy keveset alábbhagyott, a következő pillanatban még vadabbul csapott le rám, még jobban kínozva engem.
Mintha sokszáz apró tüzes vasat forgatnának bennem és próbálnák kiégetni belőlem az életet.
Nem tudom mióta szenvedhettem, csak azt tudtam, hogy nem bírom már sokáig!

Elviselhetetlen kín volt minden pillanat, egy végtelen szenvedés.
A halál megváltás lett volna..de nem akart értem jönni.

Még a halálnak sem kellettem.

Nem voltam tudatomnál, de mégis van pár pillanat, amikor éreztem, hogy valaki mellettem van és nyugtatni próbál, hogy hamarosan vége lesz.. Ez tartotta bennem a lelket.

Lelket? Hm..azt hiszem a lelkem volt az egyetlen, amit a halál magával tudott vinni...

Aztán a fájdalom, a kín, a pokoli lángolás ami sanyargatta testem és ami rabként vasláncon tartott fogva, egy szempillantás alatt a semmivé lett a szívdobbanásommal együtt!
Jól emlékszem ma is az utolsó dobbanására a szívemnek, mélyen belevéstem az emlékezetembe, hogy soha ne feledhessem el!

Emberlétem utolsó pillanata volt az.

Kinyitottam a szemem. A világ ami elém tárult, ugyanaz volt, és mégis más.

A képek élesebbek lettek, az illatokat sokkalta intenzívebben éreztem, a színeket élénkebbeknek láttam, a hangok is sokkal erősebbek voltak és volt még valami... de nem, ez nem lehet!


Miközben próbáltam felfogni a velem történteket,egy aranybarna szempár nézett le rám, és bár a szempár tulajdonosa nem szólt, én mégis úgy hallottam, mintha szólt volna hozzám, de a szája mégsem mozgott..
Felültem és meglepett a könnyed mozgásom.

- Fiam, most már minden rendben lesz! -

-Mi történik velem?- kérdeztem, mert a furcsánál is furcsábban éreztem magam, de a válasz megint úgy érkezett mint az előbb, néma csendben, de számomra mégis hallhatóan.
Ráébredtem! Hallom a gondolatait, de akkor megszólalt valójában is.

-A nevem Dr. Carlisle Cullen.
A kórházban dolgozom, és én hoztalak haza, a saját lakásomra.
A szüleid meghaltak, és Te is majdnem meghaltál.
Edward én vámpír vagyok, - majd habozott, de mégis folytania kellett, és meg is tette. - és most már Te is az lettél, azzá tettelek. - Sütötte le a szemét,de tovább beszélt.

-Én változtattalak át, hogy megmenthesselek,mert .... - itt félbehagyta a mondatot, de gondolatban tovább folytatta, és én tovább hallgattam a gondolatait.

-Édesanyád utolsó pillanataiban is csak arra kért hogy tegyek meg mindent érted, és én is nagyon magányos voltam már több mint 250 éve...- És láttam, ahogy elszomorodott, ahogy erre gondolt.

-Édesanyám?
És te több mint 250 éves?? -kérdeztem vissza hihetetlenkedve.
De Carlisle akkor döbbenten nézett rám.
-Ho..Hogyan, Te hallottad amit én..? Hallod a gondolataimat ?- Elképedve nézett rám.

-Nem tudom, hogy hogyan, de ezek szerint igen, hallom.-feleltem, de ez még nekem is épp annyira meglepő volt mint Carlisle számára.
Nem csak ez volt meglepő és szokatlan,, hanem az égető érzés, és a szárazság amit a torkomban éreztem.
Carlisle bár nem olvasott a gondolataimban, mégis tudta mi megy végbe bennem, és újra megszólalt.

-Vadásznunk kell, szomjas vagy, azután mindent elmondok amit tudnod kell. Gyere utánnam, és maradj mindig mellettem, bármit hallasz vagy érzel, menj el mellőlem egy tapodtat sem, értesz engem?- kérdezte aggódva, és a gondolataiban láttam már, hogy mitől félt igazán.
Csak nehogy emberre támadjak.
Ez volt a legnagyobb aggodalma, és nem tudta , hogy el fogom-e tudni fogadni az életmódját.
Most már tudta, hogy hallom amit gondol..

Bólintottam csak, hogy megértettem, bár meglepődve saját gyorsaságomon, de követtem Őt és valamivel később egy hatalmas tisztás mellett találtuk magunkat.
Az erdő csak egy pár lépésnyire volt tőlünk.

Carlislenak nem kellett magyaráznia semmit, csak hallgatnom kellett arra amit az ösztöneim súgtak nekem.
Az ösztönöm pedig azt súgta, hogy támadj!
Nekilódultam, és követni kezdet őrült tempómmal a vaddisznót aki a kicsinyeivel menekült előlem.
Majd hirtelen megfordult és felém rontott, de én nem éreztem félelmet, hanem csak azt hogy erősebb vagyok nála..és tényleg az voltam.
A másodperc tört része alatt leterítettem, szinte egyetlen mozdulattal, és már áramlott is a még meleg lüktető vére a torkom felé, ami csillapította égető szomjúságomat és megnyugtatott.

Ugyanakkor megrémített az erőm és az a természetem, amiről még semmit nem tudtam, a gondolatolvasást és a gyorsaságot, na meg a rendkívüli új erőmet leszámítva.
Féltem saját magamtól! Félem hogy kárt tehetek másokban, és nem ok nélkül féltem...

Carlisle mindvégig ott volt mellettem, és figyelte, óvta minden mozdulatomat.
A vadászatunk nem merült ki ennyiben, szomjúságom csillapodott valamelyest, de nem múlt el teljesen.
Carlisle megértő és türelmes volt velem.

-Legközelebb messzebbre megyünk majd, és kipróbálhatsz néhány finomabb "falatot" is.-mondta a legnagyobb nyugalommal már, miután nyugtázta, hogy eléggé jóllakott vagyok, és nyugodt is a helyzetemhez mérten.

De nem voltam nyugodt!
Nem értettem, Carlisle miért állatokon él, amikor emberi véren kellene, de tudtam azt is, hogy nem akarok szörnyeteg lenni, és embert ölni.. Micsoda élet ez?
Undorodtam magamtól!
Nem akartam embert ölni, de vajon meddig élhetünk ilyen formán, ahogy Carlisle képzeli?
Végül is Ő több mint 250 éve él így, de vajon én is képes lehetek erre?

Nem hittem abban, hogy bennem is lenne ennyi erő és kitartás...
Nem értettem még mindig, hogy miért engem választott...
Nem értettem, hogyan bízhat bennem...
Annyi mindent nem értettem...

Megértettem viszont Carlisle magányát, és azt is, hogy társra volt szüksége.
Tulajdonképpen éppen azt nem értettem, hogy eddig hogyan bírta egyedül.
Olyan titkot cipelt szörnyű teherként, amit soha senkivel nem oszhatott meg.

Végtelenül nagyra tartottam és tiszteltem Őt ezért, de egy részem dühös volt rá amiért ezt tette velem.
Azt hiszem ezt tudta Ő is, mégha nem is mondtam neki ekkor még, de képtelen voltam a létünket igazán megérteni.
Lét, mert ez életnek nem mondható semmiképp sem!
Sokmindent tudni akartam, és Carlisle a legnagyobb türelemmel volt velem.

A dolgozószobájában volt, amikor bementem, és kérdezni kezdtem.

Kézségesen válaszolt mindarra amire csak tudott, és belekezdett az Ő életének az elbeszélésébe...