Egyik magány vége és egy másik kezdete...2.

Nem hagyhattam most magára Carlislet. nem szívesen néztem végig az átváltozást, de ez volt legkevesebb amit megtehettem érte.

Nyilvánvalóan meg volt az oka, amiért ezt tette, hát igyekeztem erre gondolni, és minél kevesebbszer belenézni Carlisle fejébe..

Halgattam és figyeltem, de Carlisle félreérthette hallgatagságom, és azt hitte, dühös vagyok rá..

- Fiam, nem volt választásom, majdnem meghalt, alig dobogott a szíve,a betegszállítók már halottnak hitték és egyenesen a hullaházba hozták, csak én vettem észre hogy még van egy csepp élet benne, és én ismerem Őt !

- Hidd el nem tehettem mást, én... - én nem akartam hogy magyarázkodjon, így vállára tettem a kezem, és tekintetemmel együttérzésemről biztosítottam, és hogy elejét vegyem a további félreértéseknek, mégis jobbnak láttam ha belenézek a gondolataiba.

- Carlisle, erre semmi szükség, tudom, hogy nem volt választásod, látom, hogy nem volt. Meghalt volna.

De honnan ismered? -kérdeztem, mert ez valóban érdekelt.

Carlisle visszaemlékezett arra napra amikor a fiatal törékeny lányt a szülei vitték hozzá a rendelőbe törött lábbal.

A lány, Esme mélyen beleivódott Carlisle elméjébe és azóta sem feledte..

El kellett költöznie onnan, mert már alig volt hihető a kora, hiszem nem öregszik, sőt semmit sem változik..

Carlisle most már ott ült a földön Esme mellett és szorosan ölelte magához, hogy hátha ezzel a enyhíthet a szenvedésein .

Így is volt, láttam Esme kósza emlékeit ahogy csaponganak a fejében kutatva helyüket a nagy zavarodottságban..

Ott volt Carlisle is.

Esme nem felejtette el Carlislet, visszavárta Őt mindig.

Esme szíve abban a pillanatban ahogy Carlisle képe előtört a gondolatai közül, vadabb ütembe kezdett, és csak nagyon nehezen nyerte vissza normálisnak mondható ritmusát.

-Oh..-sóhajtottam fel meglepettségemben.

-Carlisle, láttalak a fejében, nem felejtett el téged!

Mindig gondolt rád, azt hiszem tudja, hogy most mellette vagy, még ha öntudatlan is, de érzi a jelenléted..- hagyták el gondolataim öntudatlanul is ajkaimat.

Carlisle a döbbenettől csak nézett rám, majd Esmére...jópár percig így ment ez majd tekintete egyszer csak Esmén ragadt, aki kinyitotta a szemét.

Carlisle még mindig a karjaiban tartotta Esmét, aki viszont rémülten tépte ki magát karjaiból és védekező pozícióban a falhoz lapulva vizsgált minket..

-Nem bántunk Esme, mi segíteni akarunk.

Kérlek, hagyd hogy segítsek, hagyd hogy elmondjam mi történt veled...- kérlelte Carlisle és hangjára Esme kicsit lazított testtartásán, és a tekintete sem tűnt olyan vadnak.

Nem hagyhattam Őket magukra, még nem, bár szívem szerint kimaradtam volna ebből, de egy család vagyunk, és ehhez tartom magam.

Segítek apámnak, ezt együtt fogjuk végigcsinálni!

Amire egyikünk sem számított, Esme megszólalt.

-Dr. Carlisle Cullen? -majd megismételte - Maga az? Dr. Cullen?

-Igen Esme, én vagyok, de csak Carlisle, ha kérhetem.- és láttam apám fejében, hogy örömmel tölti el, hogy az a lány akit soha nem feledett, aki mára érett és gyönyörű nő lett, szintén nem felejtette el Őt.

Esme vérvörös szeme intő jelvolt számunkra, hogy jobb ha a magyarázkodást és a beszélgetést későbbre halasztjuk, sűrgősen vadásznunk kell vinni Esmet, mielőtt baj történne...

Intettem fejemmel Carlislenak, hogy menjünk, de Esme megelőzött minket és egy szempillantás alatt az ablaknál termett..Mindkettőnknek vigyáznia kellett rá, de elég ügyesen tereltük, így az embereket elkerültük szerencsére..

Én tisztes távolból követtem Őket, és vigyáztam rájuk, tudtam hogy sokkal gyorsabb vagyok mindkettejüknél, így nem történhet baj.

A vadászat végére Esmé véresen és koszosan állt, de a szeme már nem izzott annyira a szomjúságtól..

Lenézett magára , és láttam hogy elszörnyed , a gondolatai pedig... Istenem, jobb hogy Carlisle ezt nem látja..

-Mit tettél velem?? -Üvöltötte sikítva Esme..

Carlisle odarohant és megpróbálta megfogni a két kezét, de Esme dühösen tépte ki magát a kezei közül.

-Szörnyeteget csináltál belőlem! - ekkor megindult Carlisle felé, de időben odaértem, így nem tudott rátámadni..

Lefogtam hátúlról, de Esmé szabadulni próbált, mindenáron..

Carlisle intett, hogy engedjem el.

-Fiam, tudom, mit csinálok, kérlek, kérlek..- mondta halkan nekem.

Nem volt választásom, elengedtem, de Esme azonnal rátámadt és ütni kezdte apámat.

-Nem tehettem mást, meghaltál volna..kérlek Esmé, érts meg engem...-könyörgött már térdre rogyva előtte Carlisle.

Én jobbnak láttam ha, félre vonulok, és egy fáról figyeltem tovább Őket.

-Talán jobb lett volna!- sziszegte vissza Esme. - Hagynod kellett volna meghalni!- sütötte le a szemét, és láttam a haragja csillapodik..

-Nem tehettem, érts meg engem is, nem tehettem..-Mondta Carlisle és ott térdelt Esmé előtt, összetörve és bűnei közt őrlődve.

Szerettem volna segíteni neki, de ez volt az Ő keresztje, és nekem is megvolt a magamé.. de mellette álltam, és neki ez elég is volt.

Rossz volt így látni apámat, és átértékelődött bennem sok minden most.

Reméltem, hogy minden rendbe jöhet, és Esme talán majd könnyebben alkalmazkodik majd, mint ahogyan én tettem. Ebben bíztam, és apámban!

Esme hazafelé majdnem teljesen megnyugodott, és így én is nyugodtam hagytam őket magukra..elvégre lesz mit megbeszélniük, úgy gondolom...

Amennyire lehetett pár napig távol maradtam, persze minden érzékemmel figyeltem Őket, hogy ne merülhessen fel semmilyen probláma, de apám jól kezelte a helyzetet és mindig megtalálta a lehető legjobb megoldást.

Esme vonzódott apámhoz, ami kicsit megkönnyítette a dolgát mindkettejüknek, és bár hosszú időnek kellett eltelnie, talán könnyebben megbékélt a sorsával mint én, és lassan bimódzó kapcsolatuk reményt adott számomra is.

Reményt, hogy a létünk lehet teljesebb mint ahogy én gondoltam.

Esme érkezése kétszemélyes családunkba, felüdülést hozott a mindennapjainkba, és kicsit el is terelte önpusztító, önsanyargató gondolataimat...